2011. január 3., hétfő

Öleléshiány...

Biztos a nagyváros személytelen jellege miatt tör rám az elmagányosodás. És ilyenkor eszembe jut a családom (ami van, volt, lesz :)), a barátaim, a régi koleszom, a „szeretőim” és úgy szeretném, ha valaki egyszerűen megölelne.

 Kimondottan örülök, hogy az osztályból pár ember követi a jeles napokat. A múltkor például Örs jött ingben, öltönyben, mert a kiöltözés világnapja volt… Pálma pedig megölelt, mert az egyik napot kinevezte az osztály ölelési-„világnapjának”…

Mariann - December

Sok mindent kéne írnom, hiszen a szokásos karácsonyi veszekedés után történtek velem jó dolgok is. Bár elkezdtem írni újra egy pénztárfüzetet, és jövő karácsonyra anyáéknak ajándékozom…
Egyéb kreatívkodásba is belefogtam: elkezdtem megjavítani a kettészakadt övemet, és új terveim vannak a lassan egy éve készülő táskámhoz is… és anyagot is vadásztam hozzá megint…


Vasárnap beszéltem Rozival telefonon. Neki is összejöttek a dolgok, és megbeszéltük, hogy ha januárban Veszprém felé veszem az irányt csapunk majd egy nagy utószilveszteri partyt…

Voltam Mariannál hétfő délután. És csodás volt. Megint feltöltődtem energiával, visszatért a jókedvem és csodálatosnak, értékesnek, szerethetőnek érzem magam. Akárhányszor vele vagyok, az jut eszembe, hogy anyáék miért nem látják meg bennem azt, amit mások. A tanáraim, osztálytársaim, szobatársaim, ismerőseim… mind találtak bennem valamit, amit tudtak szeretni. A fiúkról nem is beszélve… akkor hogy hogy a legközelebbi rokonaim nem tudnak elviselni? Az a durva, hogy már jó ideje én se őket. Azt érzem, mikor hazamegyek, hogy elszívják az energiám, az életkedvem… és hogy nem ismernek. Mert nagyon ritkán jutunk oda, hogy beszélgessünk, és akkor se figyelnek rám 100%ig. Fogalmuk sincs róla ki vagyok, és mit csinálok… Ez már évek óta így van, csak most megint nagyon feltűnő lett számomra. Mariannal hatalmasat beszélgettünk. Annyira szomjazta a lelkem már ezt az őszinte szeretetet, amit ő adni tud. És nem csak remélem, de tudom, hogy bármennyit is magyarázok neki, és mindegy hány témába kapunk bele vagy merítünk ki, mindegyikünk úgy érzi, hogy ez szuper volt, és úgy megyünk utána, mint a Duracell nyuszi. Régen is, mikor hazaindultam a szertárból, mindig fülig ért a szám, és boldog és elégedett voltam. És azt tervezgettem, hogy hogy fogom neki megmondani legközelebb, hogy anyámként tisztelem és szeretem őt… És mára már tudom, hogy nem kellenek szavak se, és mégis mindketten tudjuk, hogy micsoda szeretet van közöttünk.


Sokszor van úgy, hogy szóba kerülnek a tanárok, vagy a töri, vagy valami, amiről az eszembe jut, és legszívesebben mindenkinek beszámolnék róla, és eldicsekednék vele, hogy ismerem. De eddig akárhányszor belefogtam, úgy éreztem, hogy nem értették meg, amit mondok… mert ők is elkezdtek mesélni tanárokról, akikkel jó volt a kapcsolatuk… de nem tudom elhinni, hogy másnak is sikerült egy ennyire nyílt és őszinte kapcsolatot teremteni, mint nekünk. Nem tudom elhinni, hogy ez szokványos… és most nem a dicsekvés, meg a „bibibííí, nekem ez is van” érzés hajt J És a másik, Mariannak élmény ajándékot készíteni. Olyan gyermeki örömmel és csodálattal fogadja… Elkezdtem neki egy receptgyűjteményt, amibe a sütikhez írtam Mariannhoz illő idézeteket… És mikor elolvasta őket, rám nézett és azt kérdezte: Mit is mondhatnék, nyitott könyv vagyok neked. És ennek is annyira örültem.

2010-12-25. 23:00

(Edda: Ünnep)


Vicces, hogy pont karácsony estéjén kell elgondolkodnom azon, hogy önző vagyok-e? Szeretném hinni, hogy az önzetlen szeretet elfogadása nem egyenlő az önzőséggel! Szeretnék úgy élni, hogy mindenkinek tetsszen, vagy legalább rábólintson, hogy jól van, nem csinálom rosszul, de rá kellett jönnöm, hogy azok, akik a legfontosabbak a számomra, nem értékelnek, nem tartanak felelős, jó embernek. Ha kisebb lennék, most jönne az a rész, hogy világgá megyek. De ehhez már túl nagy vagyok. Csak sajnos felnőttnek meg még túl gyerek.
Még 20-án, mikor bementem a suliba nosztalgiázni, a következőket írtam:
„Számomra a karácsony mindig a nagy családi veszekedések ideje volt. Az év az az időszaka, amikor azok az emberek, akik egész évben nem beszélnek egymással, hirtelen egymás nyakába borulnak. Igyekeznek elhitetni a környezetükkel, és főleg önmagukkal, hogy kedvesek, szeretetre méltóak, és főképp nagyon áldozatkészek, hiszen a legdrágább kincsüket, idejüket áldozzák olyan emberekre, akiket nehezükre esik szeretniük.
Mónival minden ilyen este után fogadkozni kezdünk, hogy azon leszünk, hogy gyerekeinknek majd más véleménye legyen erről az ünnepről…”
Nagyon várom, hogy kikerüljek a sértések és sértődések ördögi köréből. Nem akarok, egy életen át, azokra haragudni, akik a „szeretteim”. De éppen ezért fáj annyira, hogy már nem ismernek. Sőt, ennek nincsenek is tudatában, vagy ha mégis, már nem érdekli őket.
Engem már az bánt, ha a barátaimat, szobatársaimat, osztálytársaimat nem látom pár napig. Már napok óta hiányoznak!! Akkor hogy lehet, hogy egy szülőnek nem hiányzik a gyereke?!


(Zorán: Menj el!)