Arsinoe szivárványa: Szendrey Júlia

Kertész Erzsébet regénye új perspektívába helyezi a NŐt, akit mindenki csak Petőfi Múzsájaként tart számon vagy esetleg elitéli a "hűtlen feleséget", ha ismeri Arany balladáját, mely egyértelmű utalásokat tartalmaz és félremagyarázhatatlanul megveti, elítéli az özvegyet, aki nem várta meg a gyászév leteltét...

de valószínűleg sokak számára ismeretelen Szendrey Júlia (1828-68) író, költő, műfordító. Emellett a kor által a neme számára kijelölt határokat szétfeszítő, igazi szabad szellemű, lázadó entellektüel volt, nevezhetjük akár (proto)feministának is.

Szendrey Ignác gazdatiszt leánya 1828. december 29-én született Keszthelyen.

A Festetics-birtokról a Károlyi család erdődi uradalmába költözött a Szendrey família. Júlia itt élt 1838-ig, amikor a mezőberényi Wenckheim-kastélyban működő leánynevelő intézet tanulójává vált. 1840 és 1844 között Pesten folytatta tanulmányait, majd visszatért Mezőberénybe. Szendrey Júlia az úrilányok nyugodt-nyugtalan életét élte ekkortájt.

Arról, hogy akkoriban milyen élet várt egy közepesen jómódú úrilányra, és miként ítélték meg, ha többre vágyott, értesülhetünk Schöpflin Aladár 1930-as, Nyugatban megjelent cikkéből:

“egyszerű, világos perspektíva állt előtte: falusias érdekek, konszolidált helyzetű család, nagykárolyi, szatmári, debreceni mulatságok, apró flirtök, könyv vagy kézimunka melletti ábrándozások, aztán házasság valami derék, rendezett viszonyok között élő fiatalemberrel, jobbfajta gazdatiszttel vagy közepes birtokossal, a házasságba eseménytelen élet, melynek csendjét gyakori gyereksírás teszi még csendesebbé. (…) benne is benne volt a kor romantikus álma, valami imaginárius szép és nagy élet után való vágy, az a méreg, amelyet George Sand oltott bele a kor izgékonyabb asszonyaiba. Normális körülmények között ez a nyugtalanság aligha mutatkozott volna máskép, mint az egyszerű falusi élettel való elégedetlenségben s a haladó korral egyre rusztikusabbá öregedő férjjel való sűrű csetepatékban. Egyelőre abban a szép elsóvárgásban élte ki magát ez a nyugtalanság, amelyet ma is annyiszor látunk frissebb elméjű és fantáziájú vidéki lányok arcán, mikor az ablakból merengve néznek az elszáguldó gyorsvonat után. Fellengzős levelek Nagykárolyba Térey Marihoz, a hű barátnéhoz, fellengzős naplójegyzetek tanuskodnak erről az ábrándos sóvárgásról, feltűnik egy-egy vidéki gavallér bajúszos arca, - egyebekben Szendrey Julia sorsa úgy indul, mint száz meg száz középmódú magyar úrilányé az 1840-es évek második felében.” (Nyugat, 1930, 12. szám)

1846. szeptember 8-án 18 évesen a nagykárolyi megyebálon találkozott egy vándorszínész költővel, akibe első látásra beleszeretett. Az érzés kölcsönösnek bizonyult.:)

"Ez időtől számítom életemet, a világ lételét, azelőtt nem voltam én, nem volt a világ, semmi sem volt; akkor lett a nagy semmiségben a világok milliója és szívemben a szerelem. Mindezt Juliskámnak egy pillantása teremté" - fogalmaz egy Petőfi-levél.

"Én csak mióta te szeretsz, kívánnék tündökölni, vágynék a legjelesebb lenni a világon, vágynék istennő lenni, csak hogy te mondhatnád az embereknek: e hölgy, kit csudáltok, kit ti imádtok, e hölgy enyém! Én bírom e hölgy örök szerelmét." - Szendrey Júlia leánykori naplójából.

Petőfi az Életképek c. lapban publikálja köztudottan hozzá írt verseit.
(Nem csoda, ha újra élek, később a Reszket a bokor, mert..., a Szeptember végén, a Minek nevezzelek? és az Itt van az ősz, itt van újra...)

vagy például:

De mért is gondolok rá?
Mért gyötrődöm?... hiszen
Még csak hírét sem hallom,
Még csak nem is izen.
Hát ily hamar felejt, ily
Hamar felejthetett?
Az még valószínűbb, hogy
Sohasem szeretett.

Azt tartják: nem a nyelv, de
A szem mond igazat.
Én hittem ezt, s hitemnek
Gyümölcse kárhozat.

Hittem szemének, amely
Azt mondá, hogy szeret...
Szégyelld magad, szégyelld, te
Könnyenhívő gyerek!

Most már egyéb nincs hátra,
Mint őt felejteni.
Ki innen, ki szívemből,
Emlékem kincsei!

Hajós vagyok, ki vészkor
Mindent tengerbe vét,
Hogy az üres hajóban
Megmentse életét.
***
(Júlia, apja tilalmára, nem felelt a költő egyik levelére. Ez váltotta ki Petőfiből ezt a lemondó verset, úgyszintén a Mi volt nekem a szerelem? címűt.)

Júlia apja nem nézte jó szemmel szerelmüket, hiszen számára az akkori alszolgabíró, aki szintén udvarolt lányának, megfelelőbb vő lett volna. Mégis miért egyezett bele a házasságba?

Ady Endre teóriája szerint: "De bizony én úgy érzem, hogy az öreg Szendrey okosan zordoskodott és komédiázott, már azért is, mert abban az időben a komédiázás volt az őszinteség divatos formája. Gondolta az öreg Ignác úr: ez a leány így is, úgy is bolondot fog csinálni, összekerült egy másik bolonddal, ez a legokosabb megoldás. Legyenek egymáséi, hozomány se kell, támogatás sem, lelkiismeretesség sem, az övék lesz, hála istennek, mindenért minden felelősség."

Stöpflin Aladár:

Szerette Julia Petőfit? - kérdezték utóbb. Vagy talán csak hiúságból ment hozzá, a költő híréért, a nyilvános nagy életért, - találgatták az örök gyanakodók. Együgyü kérdés. Persze, hogy szerette. Ezt nem kell bizonyítani naplójának vallomásával, leveleinek áradozásával, megmondják mindjárt a szerelmi viszony tényei s a házasság körülményei. Merő hiúságból fiatal lány nem teszi ki magát olyan családi viharoknak, nem megy bele a költő melletti bizonytalan sorsba, melyet apjának aggodalmai még bizonytalanabbnak tüntettek ki. Az, hogy Petőfi költő volt, hírneves, érdekes ember, lényének természetes tartozéka volt, nem ráakasztott cifraság, a szerelem előidézésében és szításában ennek is meg lehetett a maga része, sőt oroszlánrésze. Petőfi nem volt úgynevezett csinos fiú, elegáns sem volt, szalónias finom modorú még kevésbé Szegény is volt. Juliának bizonyára voltak csinosabb, elegánsabb, finomabb modorú és jobbmódú gavallérjai. De Petőfi költő volt, hírneves volt, ez kompenzálta a romantikus és irodalmi hajlamú leány előtt az átlag-gavallérok egyéb kellemes tulajdonságait. Petőfiről nem tudjuk, hogy mint embernek valami különös sikerei lettek volna a nőknél, de viszont semmi ok sincs azt képzelni, hogy fiatal tüze, lobogó férfiassága, vakmerő hirtelensége ne tudott volna egy szép és érdekes életről ábrándozó falusi leányra azzal az érzéki vonzással hatni, amelyből a szerelem fakad.

Megismerkedésük első évfordulóján házasodtak össze Erdődön.

Az ifjú pár a szülőktől semmilyen támogatást és hozományt nem kapott, ennek ellenére meg tudták teremteni saját otthonukat.

Mézesheteiket Koltón töltötték, aminek emlékét több Petőfi-vers őrzi.

Egyetlen gyermekük, Zoltán 1848. december 15-én született meg.

Naplóiban rendkívül boldognak, szenvedélyesnek írja le a házasságot, melynek a költő tisztázatlan eltűnése, halála vet véget.

Március 15-én Szendrey Júlia varrta és tűzte Petőfi Sándor mellére a később ismertté vált kokárda első példányát, amit a párizsi trikolór mintájára készített. Petőfi naplójában olvasható, hogy felesége ezen a napon piros-fehér-zöld főkötőt varrt magának, miközben ő a Nemzeti dalt írta.

A forradalomban nem csak a kokárda elkészítése a vállalt szerepe: "testvéreinek" nevezett "hazája hölgyeit" felszólítja, küldjék szeretteiket a forradalomba. Erről ezt a lekezelő kommentárt olvashatjuk az Irodalmi Jelenben - (természetesen férfi szerző tollából):

"A szöveg patetikus, minél inkább távolodunk 1848-tól annál patetikusabbá válik, ez belefér. Az nem fér, hogy egy huszonegy éves, addig többnyire kézimunkával bíbelődő kislány ugyan mely egekből vindikálja a jogot, hogy Testvéri Szózattal álljon elő."

Petőfi Sándort 1849-ben látta utoljára felesége.

Halálhíre után Kolozsváron, majd apjánál, Erdődön élt, és megpróbált információkat szerezni férjéről. Még le sem telt az egy év gyászidő, amikor 1850-ben Horvát Árpád történész felesége lett, később három gyermekük született. Második házasságát országos felháborodás kísérte, Arany János ezek után írta meg A honvéd özvegye című művét.
Schöpflin Aladár szerint is "Julia a Petőfi-legenda áldozata volt. A költő emlékét a kortársak szemében felnagyította a csatatéren elhúnyt hős alakja s megkezdődött az az idealizálás, amely tárgyát az emberek fölé, túlzott méretekre igyekszik emelni. Ezzel egyidejűleg az összeomlott szabadságharc romjain megkezdődött a bűnbak-keresés. A politikában még habozott a közvélemény, Kossuthban keresse-e a bűnbakot, vagy Görgeiben. Petőfi bűnbakját hamar megtalálták Julia személyében.
Julia valóban nagy hibát követett el. Nem felelt meg annak a képnek, melyet az alakuló Petőfi-legenda hatása alatt a közvélemény Petőfi özvegyéről elképzelt és követelményül állított fel. A mult század középi biedermayer-romantika szellemében Petőfi özvegyének magatartását úgy írták elő, hogy mint halhatatlan bánatú mártir-özvegy, sápadtan, ki nem fogyó könnyel szemében, örökös gyászfátyollal takarva arcát, az élettől elzárkózva, mozdulatlanná kövült fájdalommal ül férje szimbolikus sírján, mint elárvult Múzsa vagy mint a gyászjelentések szomorúfűz alatt búsongó vignettája. Ehhez a kliséhez argumentumokat adott maga az elhúnyt költő is: a Szeptember végén az emberek szemében örökre Julia alakjára rögzítette az özvegyi fátyol kötelességét."

Mindenesetre Szendrey Júlia életének Petőfihez fűződő szakaszának történetét mindenki ismeri. Kevesebben tudják azonban, hogy a nadrágviseléssel, rövid hajjal, szivarozással botrányt kavaró Júlia saját jogán is irodalmi teljesítménnyel bír: verseket, novellákat írt , és később naplót adott ki. Andersen meséit ő ültette át először magyarra, George Sand műveiből is többet lefordított. Állítólag esszéi is figyelemreméltóak.
1856-ban Magyarországon Andersen meséi először nyomtatásban Szendrey Júlia fordításában jelentek meg (például A császár új ruhája és a Rendíthetetlen ólomkatona).

Schöpflin Aladár cikke (a szomorú kezdés dacára) végső soron szimpatizálni látszik a költőnővel, hosszasan ír az őt rehabilitálni igyekvő kutatásokról - ám az életleírás során minden lépést a már említett szenvedélyességgel igyekszik magyarázni, pl. a költő eltűnése után alig egy évvel kötött újabb házasságot is, vérével nem bíró hedonistaként írja le Júliát.
Arra nem gondol, hogy kényszerhelyzet is szülhette ezt a közfelháborodást keltő, rajongók, barátok elfordulását eredményező lépést: a piedesztálra állított nemzet özvegye a fekete fátyolnak járó átszellemült csodálatból nem tudta megélhetését másként biztosítani, mint újabb férjhez menéssel.

Azt ne gondoljuk, hogy Szendrey Júlia azért ment feleségül Horvát Árpád egyetemi tanárhoz, mert el tudta felejteni Petőfit.

"Júlia sokáig kereste férjét, a hadszíntérre is elment férfi-ruhában. Majd Pestre jött, hogy magától Haynautól szerezhessen útlevelet Törökországba. Azt remélte, hogy ott felvilágosítást tudnak adni Bem seregében harcoló férje felől, hiszen sokan - köztük Bem is - odamenekült. Júliának nem sikerült a kiutazáshoz engedélyt kapnia, sőt még Pestről is ki akarták utasítani, mivel nem volt pesti polgár. Szorult helyzetében a Garay János költő családi körében megismert, s Petőfi költészetéért rajongó Horvát Árpád egyetemi tanár nyújtott számára menedéket.

Még nem tudta bizonyosan, hogy Petőfi csakugyan halott. Még hitt abban, hogy talán Törökországban bujdosik. Előbb Erdélyben kereste nyomát hónapokig, majd Haynauhoz fordult (Petőfi özvegye!), csakhogy kieszközölhesse a törökországi utazást. Mindenáron föl akarta kutatni férjét. Kérte Liechtenstein herceg közbenjárását is. A herceg oly élénken reagált Julia levelére, hogy személyesen is meglátogatta a szép özvegyet, - ebből nagy pletyka lett. Akkor megriadt és Horvát Árpád egyetemi tanárhoz fordult közbenjárásért. Horvát Árpád is személyesen kereste föl. És Julia, aki még mindig nem tudta bizonyosan, hogy özvegy, aki még hitt abban, hogy a bujdosó Petőfit esetleg megtalálhatja, aki arra kérte Horvátot, hogy segitse kiutazását Törökországba, - ez a Julia, egynapi ismeretség után, 24 óra alatt Horvát Árpád felesége lett. A világ előtt boldog volt a házassága."

1850. július 21-én felkeresték a lipótvárosi plébánost. Szántófy Antal plébános felmentést adott a kihirdetés alól. Júliától nyilatkozatot kért, amelyben kinyilvánította, hogy Petőfi Sándor elesett az erdélyi csatákban. Írásos nyilatkozatát elfogadta, s minthogy saját értesülései is azt bizonyították, hogy Petőfi már nem lehet életben, megáldotta Horvát Árpád és Szendrey Júlia házasságát. A hírlapok közül a Hölgyfutár és a Pesti Napló hamarosan csúfondárosan reagált Petőfi Sándor hitvesének második házasságára. Nemcsak a sajtó, a rendőrség is zaklatta őket. 1852. májusában a Horvát családot meglátogató Petőfi öccsét, Petőfi Istvánt tartóztatták le lakásukban. Háromévi sáncmunkára ítélték.

Majd házkutatás során a Júlia szobája falán Petőfi arcképe mellett talált Kossuth és Bem arcképek miatt az 1852. július 22-ről 23-ra virradó éjszakát Júliának a hírhedt Újépület börtönében kellett töltenie.

1853. február 19-én költözött a család a Lipót ( ma Váci) utcai Horvát házból a Hársfa utcaiba. A család is nagyobb lett közben, megszületett Attila és Árpád, majd az egyre jobban gyöngélkedő Júlia egy kislánynak, Ilonkának adott életet. Már betegen, másfél évvel halála előtt költözött el férjétől megromlott kapcsolatuk miatt a VIII. kerületi akkori Zerge, ma Horánszky utca 13. sz. alatti házba.

"Büntetlenül is megbűnhődött. Második házassága szerencsétlen volt, azt eddig is tudtuk, de hogy milyen szerencsétlen volt s miért, azt most tudjuk meg a Mikes Lajos által publikált iratokból. A talán nyers és darabos, de gyöngéd és tiszta Petőfi után egy szatír ágyába került a boldogtalan fiatal asszony. Tűrte az igáját, amíg tűrhette, szenvedett egy utált házasélet poklában - s mikor nem bírta tovább, elszakadt férjétől, betegen, korán megöregedve, elhagyatottan élt egy zergeutcai kis lakásban. Ezzel ismét felújította a pletykát; akkoriban még az ilyen házassági bajokról sokkal szigorúbban ítélt a világ, ridegebb volt a felfogás, hogy asszonynak minden körülmények közt férje mellett kell maradni."
1866-ban férjétől különvált:

Szendrey a boldogtalan házasságból végül elmenekül, akkor meg ezért a lépésért vetették meg, valószínűeg ugyanazok, akik a házasságot ellenezték - pedig irodalmi sikereit ekkoriban éri el, ünnepelt nőként halt volna meg, ha ezzel a lépéssel nem válik újra a társadalom kitaszítottjává.

"Beteg magányában nem volt senkije, csak egy Tóth József nevű fiatalember, aki Gyulai Pál ajánlatára került hozzá felolvasónak. Sajátságos az életerő utolsó fellobbanása a halál felé siető, rákbeteg asszonyban: harmadszori férjhezmenetelre gondol, el akar válni törvényesen férjétől, protestáns hitre térni, hogy férjhezmehessen Tóth Józsefhez. Erre kér engedélyt apjától egy különös, gondolkodásba ejtő levélben, amelyet az öreg Szendrey sohasem kapott meg, mert Julia meghalt, mielőtt elküldhette volna. A levélben nincs szerelemről szó, Julia meg akarja jutalmazni titkárját hűséges szolgálataiért a kezével. Mikor már egy szörnyű betegségtől kínozva a halál mesgyéjén áll! Még egy szörnyű vádiratot diktál - írni már nem tud - férje ellen, hozzá intézett levélben, Tóthnak és aztán csakhamar lehúnyja szemét."

Pesten 39 évesen, magányosan, elfeledve, rákban halt meg 1868. szeptember 6-án. A Kerepesi temetőben közös sírban nyugszik első férje szüleivel és Petőfi Istvánnal, Sándor öccsével. Annak ellenére, hogy Horvát Árpád feleségeként halt meg, Júlia sírjára azt vésték fel: "Petőfi Sándorné, Szendrey Júlia, élt 39 évet".

Második férje Horvát Árpád, nem hogy ő maga nem jelent meg, de három közös gyermeküket sem engedte el anyjuk temetésére. Édesanyja koporsójánál első fia, Petőfi Zoltán - akit Szendrey állítólag vándorszínészethez vonzódó természete miatt kevésbé szeretett, és aki, apja árnyékában kevés sikerrel, maga is megpróbált költőként érvényesülni - állt, aki csak két évvel élte őt túl.