Paulo Coelho általam olvasott első könyve. Ahogy Livi is fogalmazta, rá kell hangolódni, de aztán magával ragad...Elgondolkoztat, álmodni és élni hív...
Nagyon tetszett, tehát most rászabadultam a többire.
"Vannak olyan könyvek, amelyek álmodni hívnak, és vannak olyanok, amelyek megmutatják a valóságot."
http://godolloireiki.hungariahost.0lx.net/download.php?view.316
(a könyv letölthető erről a linkről)
"Volt egyszer egy örömlány, akit Marianak hívtak."
Maria egy braziliai lány, aki 19 évesen megunva a kisvárost, ahol felnőtt - és a kilátástalan, unalmas hétköznapokat és embereket - egy hétre a fővárosba utazik, Rio de Janeiróba, hogy új kapcsolatokra tegyen szert, vagy legalább egy kis izgalmat vigyen az életébe...
"Választhatok, hogy minek tekintem magam: a világ áldozatának, vagy egy kalandornőnek, aki kincset keres. Az egész csak nézőpont kérdése."
...megismerkedik egy svájci bártulajdonossal, akivel egy csodálatosnak tűnő szerződést ír alá - és miután elintézik a hivatalos papirokat és a szülők is áldásukat adják, hogy a lányuk "sztár legyen Európában" - elutazik Svájcba.
"Álmodni könnyű, egészen addig, amíg nem kell tennünk érte semmit. Mert így nem kell szembe néznünk a kockázattal, a kudarccal, a nehéz pillanatokkal, és amikor megöregszünk nyugodtan hibáztatunk másokat - a szüleinket, a férjünket, a gyerekeinket, - amiért nem valósítottuk meg álmainkat."
Célja, hogy hírnevet, pénzt esetleg férjet szerezzen...rá kell döbbennie, hogy szelíden szólva kissé félretájékoztatták...a pénznek csak töredékét kapja meg, mert jelentős százalékot levonnak a szállásért és ellátásért. A hely egyébként nem rossz, csak be van tiltva bárminemű kapcsolat a vendégekkel: csak rázni és nem beszélni. Közben beiratkozik egy francia nyelvtanfolyamra, ahol összeismerkedik egy arab fiúval. Kiderül a dolog, és a főnökének sem tetszik a helyzet. De mivel megtanulta azt a szót is franciául, hogy "ügyvéd" szép végkielégítéssel távozik. Megpróbálkozik a modellkedéssel. a pénz jelentős részét elkölti a portfóliójára... közben mivel nem dolgozik, és nincs tévéje - mivel spórolnia kell - elkezd könyvtárba járni, ahol összebarátkozik a könyvtárossal, és elkezd olvasni...
Végre visszahívják, hogy a portfólióját látva egy arab munkát ajánlott. Később kiderül, hogy a "munka" nem hivatalos... egyetlen éjszakáért 1000 frankot kapott, látva, hogy milyen jól jövedelmező dolog a szex, felkeresi Genfben a Copacabanat, ahol dolgozni kezd prostituáltként...
"...tulajdonképpen életünk minden pillanatában egyik lábunk a tündérmesék földjén, másik lábunk pedig a mélységes szakadék szélén áll..."
Közben folyamatosan eljár a könyvtárba, és a legkülönbözőbb témákról kölcsönöz ki könyveket, hogy az ügyfeleivel tudjon miről beszélni, szükség esetén tanácsot adni.
"Ezek a férfiak, akik olyan erősek és magabiztosak voltak a munkahelyükön, ahol egész nap alkalmazottakkal, vendégekkel, szállítókkal, előítéletekkel, titkokkal, rossz hozzáállással, képmutatással, félelemmel és elnyomással volt dolguk, este a bárban kötöttek ki, és nem esett nehezükre háromszázötven svájci frankot fizetni azért, hogy éjszakára kivetkőzhessenek önmagukból. „Éjszakára? Ez azért túlzás, Mária. Valójában csak negyvenöt perc az egész, és ha még azt is beleszámoljuk, hogy le kell vetkőzni, el kell játszani némi hamis gyengédséget, egy kicsit felszínesen társalogni is kell, a végén pedig felöltözni, akkor a tulajdonképpeni szexre igazából mindössze tizenegy perc jut." Tizenegy perc. A világ egy olyan dolog körül forog, ami csupán tizenegy percig tart."
Sokat filozofál, és folyamatosan írja a naplóját, ahol rögzíti tapasztalatait, tévedéseit és levonva a tanulságot igyekszik változtatni, változni...
"Nem vagyok a sors áldozata – gondolta minden percben -, hiszen merek kockáztatni, átlépni a korlátaimat, és olyan kalandban lesz részem, amelyre majd öregkoromban, egy unalmas délutánon nosztalgiával emlékezhetek – bármilyen abszurdnak tűnhet is ez."
"Bár meg akarom érteni a szerelmet, és bár sokat szenvedtem azok miatt, akiknek odaadtam a szívem, azt hiszem képtelen vagyok már szeretni, mert úgy látom, hogy azok akik megérintették a lelkem, nem tudták föléleszteni a testem, azok pedig, akik megértették a testem, nem tudtak közel férkőzni a lelkemhez."
Lassan már egy éve dolgozik a bárban, mikor egy kávézóban egy festő leszólítja, mert látja benne a "fényt" és le akarja festeni, bár Maria úgy gondolja, hogy elég rossz emberismerő lehet az, aki egy prostituáltban fényt, és sugárzást lát, enged a kérésnek és modellt ül... majd vitatkozni kezd a férfival, és szembesíti a tényekkel. Ennek ellenére egy délutánon keresztül sétálnak a városban, és beszélgetnek... és Maria úgy érzi, hogy végre a lelkét is megérintette valaki...
"Én három személy vagyok, attól függően, hogy épp kivel vagyok. Az Ártatlan Kislány, aki csodálattal bámulja a férfit, és úgy tesz, mintha lenyűgöznék hetvenkedő történetei a hatalomról és a dicsőségről. A Végzet Asszonya, aki azonnal lecsap azokra, akik bizonytalanok, átveszi felettük az irányítást, és kielégíti a vágyaikat, hiszen nekik már semmi mással nem kell törődniük. Végül pedig a Megértő Anya, aki gondját viseli mindazoknak, akik vigaszra és törődésre szorulnak, úgy tesz, mintha megértené őket, de a panaszok egyik fülén be – a másikon ki. Maga melyiket szeretné megismerni?"
A festő a bárban is meglátogatja (ahol egyébként különleges vendégnek számít!) és "kiveszi egy estére"...Ralf már az első találkozásuk alkalmával kijelentette, hogy már nem lát a szexben semmi érdekeset, nem érdekli, és hogy azt reméli, hogy Maria visszavezeti a boldogsághoz... lassan lépésről lépésre, egymáshoz sem érve (!) ismerkednek meg előbb egymás lelkével...(tanulva Saint Exupery-től a szelídítéssel kezdik)...
"Tiéd a kincsem: a toll, amivel leírtam az álmaimat. És enyém a kincsed: egy játékvonat egyik vagonja, a gyerekkorod egy része, amit nem éltél meg. Mostantól magammal hordom a múltad egy darabját, te pedig magadnál hordhatod a jelenem egy darabját."
"Ahelyett, hogy vennék Neked valamit, amit szeretnél, valami olyat adok Neked, ami az enyém, ami tényleg az enyém. Egy ajándékot. Valamit, ami jelzi, hogy tisztelem azt az embert, aki itt ül velem szemben, és arra kérem, hogy értse meg, mennyire fontos, hogy vele lehetek. Most már van valamije, ami egy kicsit én vagyok, van belőlem egy darabkája."
"Két nő lakik bennem: az egyik meg akar ismerni minden kalandot, át akar élni minden örömet és szenvedélyt, a másik viszont hétköznapi életet szeretne, biztonságot, nyugalmat, boldog családot. Én vagyok a háziasszony és a szajha, két lélek egy testben, akik egymás ellen harcolnak."
Közben a többi vendéggel is találkozgatnia kellett. Megismerkedett a szadomazoval. És Ralf egy leckét adott neki, hogy kigyógyítsa, amíg nem késő.
"- Mit keresünk itt? - kérdezte Maria, amikor kiszálltak az autóból. - Fúj a szél, meg fogok fázni.
- Gondolkodtam azon, amit a pályaudvaron mondtál. Szenvedés és gyönyör. Vedd le a cipőd.
Egyszer az egyik kliense is ezt kérte tőle, és teljesen fölizgatta, hogy nézheti a lábfejét. Úgy látszik, soha nem lehet nyugta a kalandoktól.
- Meg fogok fázni - tiltakozott.
- Tedd, amit mondok - folytatta Ralf határozottan. - Nem fogsz megfázni, ha nem maradunk sokáig. Higgy bennem, ahogy én is hiszek benned.
Maria egyszerre megértette, hogy a férfi segíteni akar rajta, talán mert ő már ivott ebből a keserű vízből, és úgy látta, hogy most a lány van veszélyben. Csakhogy ő nem akarta, hogy segítsenek rajta. Tetszett neki az új világ, amelyben felfedezte, hogy a fájdalom nem probléma többé. De eszébe jutott Brazília, s hogy ott soha nem fog magának olyan társat találni, aki vele tartana ebbe az új világba. És mivel Brazília mindennél fontosabb volt számára, levette a cipőjét. A talaj tele volt apró kövekkel, amelyek azonnal kiszakították a harisnyáját, de ez nem számít, majd vesz másikat.
- Vedd le a kabátod.
Mondhatta volna, hogy "nem", de előző éjjel egész jól hozzászokott, hogy mindenre "igen"-t mondjon. Így hát levette a kabátját is. Meleg teste nem reagált azonnal, de lassacskán elkezdett fázni.
- Sétálni fogunk. És beszélgetni.
- Itt nem lehet. Tele van a föld éles kövekkel.
- Annál jobb: azt akarom, hogy érezd a köveket, azt akarom, hogy fájjon, hogy fölsértsék a talpadon a bőrt, mert ha már megízlelted ezt a világot, ahogy annak idején én is megízleltem, ha már megtudtad, milyen az, amikor a fájdalom gyönyörrel párosul, most azt akarom, hogy ezt az élményt jól vésd az agyadba és a lelkedbe.Maria legszívesebben azt mondta volna: "Nem szükséges. Tudom, milyen, és szeretem." De akaratlanul is elkezdett óvatosan járni, igyekezett minél finomabban lépkedni, mert égett a talpa a hideg és szúrós talajon.
- Volt egy kiállításom Japánban, abban az időben, amikor éppen nyakig benne voltam abban, amit te úgy hívsz, hogy "szenvedés, megaláztatás és gyönyör". Akkoriban úgy gondoltam, nincs kiút, hogy csak egyre mélyebbre süllyedhetek, és semmi más nem fog többé érdekelni, csak hogy büntessek és bűnhődjek. Végül is mindannyian emberek vagyunk, bűnben fogantunk, bűnösek vagyunk, megijedünk, amikor a boldogság elérhető közelségbe kerül, és legszívesebben mindenkit megbüntetnénk a saját tehetetlenségünk, sérelmeink és boldogtalanságunk miatt. Megfizetni a bűneinkért és megbüntetni más bűnösöket - hát nem maga a gyönyörűség? Dehogynem.
Maria fel-felszisszenve lépkedett mellette, és nehezére esett odafigyelni a férfi szavaira, de megtett minden tőle telhetőt.
- Láttam a nyomokat a csuklódon.A bilincs.
lealacsonyodás és megsemmisülés küszöbén találtam meg önmagam.
Nehéz volt folytatni ezt a beszélgetést, vacogtak a fogai és fájtak a lábai.
- Azon a kiállításon, melyet Kumano tartományban rendeztek, megjelent egy favágó - mondta Ralf, mintha meg sem hallotta volna a lány szavait. - Nem tetszettek neki a képeim, de meg tudta mondani belőlük, mi foglalkoztat és mit érzek. Másnap fölkeresett a szállodámban, és megkérdezte, hogy boldog vagyok-e, s ha igen, csináljam csak tovább, amit csinálok. De ha nem, menjek vele, és töltsek nála néhány napot. És a köveken sétáltatott, mint most én téged. Nekem is fáznom kellett, mint neked. Megértette velem a fájdalom szépségét, csakhogy ezt a fájdalmat a természet okozza, nem pedig az ember. Ez egy ősi, ezeréves módszer, és Shugen-do a neve. Azt mondta, hogy nem félek a fájdalomtól, és ez jó, mert aki uralkodni akar a lelkén, annak előbb a testén kell tudnia uralkodni. Azt is mondta, hogy rosszul használom a fájdalmat, és ez nagyon rossz. Az a tanulatlan favágó azt képzelte, hogy jobban ismer, mint én magamat, és ez nagyon idegesített, arra viszont büszke voltam, hogy a képeim valóban azt fejezik ki, ami vagyok és amit érzek.
Maria érezte, hogy egy élesebb kő felhasítja a bőrét, de a hideg erősebb volt, mint a fájdalom, és a teste azzal volt elfoglalva, hogy küzdjön a megbetegedés ellen: nem tudott igazán odafigyelni Ralf szavaira. Miért van az, hogy ezen a szent és áldott világon minden férfi csak azt akarja, hogy ő megismerje a fájdalmat? A szent fájdalmat, a gyönyörteljes fájdalmat, az ilyen meg olyan fájdalmat, mindegy, csak az a lényeg, hogy fájdalom legyen.
Sebesült lábával rálépett egy újabb éles kőre, de elnyomta a kiáltást, és ment tovább. Az elején még igyekezett megőrizni a méltóságát, az önuralmát, azt, amit a férfi "fény"-nek nevezett. De most már nagyon lassan járt, és forgott a gyomra, és forgott vele az egész világ. Hányingere volt. Arra gondolt, hogy megáll, de rájött, hogy semmi értelme nem volna, és ment tovább.
Azért nem állt meg, mert arra gondolt, hogy akármeddig kibírja ezta mezítlábas járkálást, hiszen tudja, hogy nem tarthat élete végéig. De hirtelen egy másik gondolat suhant át az agyán: és ha holnap nem tud megjelenni a Copacabanában, mert olyan súlyosan megsérül a lába, vagy mert ledönti a láz a lábáról? Mert az biztos, hogy most nagyon meg fog fázni. A vendégekre gondolt, akik hiába fogják várni, Milanra, aki annyira bízik benne, a pénzre, amitől elesik, a földre, amit meg akar venni, és a szüleire, akik büszkék rá. De a szenvedés lassan kiirtott belőle minden gondolatot, és ő már nem csinált semmit, nem érzett semmit, nem gondolt semmire, csak rakta egymás után a lábait, és őrülten vágyott rá, hogy Ralf észrevegye az igyekezetét, és azt mondja, hogy elég, megállhat, és fölveheti a cipőjét.
De a férfi közönyösnek tűnt, távolinak, mintha ez lenne az egyetlen módja annak, hogy eltántorítsa a lányt attól, amit még nem is ismer, de máris vonzza, és ami sokkal mélyebb sebeket ejthet rajta, mint a bilincs.
Maria tudta, hogy Ralf segíteni akar rajta, de bármennyire is igyekezett megőrizni a méltóságát, megmutatni az akaraterejét ésa „fény”-ét, a fájdalom nem engedte, hogy bármiféle gondolatai legyenek - nem volt benne más, csak a fájdalom, ami minden teret kitöltött, ami megrémisztette, és csak arra tudott gondolni, hogy van egy határ, és hogy nem bírja tovább.
De tett még egy lépést.
És még egyet.
A fájdalom most elárasztotta az egész lelkét, és lelkileg is meggyöngítette. Mert két különböző dolog színházasdit játszani egy ötcsillagos szállodában, meztelenül, vodkával, kaviárral, korbáccsal a lába közt, vagy mezítláb járkálni a hidegben, a köves úton. Elvesztette a kapcsolatot a valósággal, egy szót sem tudott szólni, semmi más nem létezett számára, csak a kicsi, szúrós kövek, amelyek kijelölték az utat a fák között.
Amikor arra gondolt, hogy föladja, különös érzés töltötte el: elérte a határt, és a túloldalon üres teret látott, ahol mintha önmaga fölött lebegne és nem venne tudomást arról, amit érez. Lehet, hogy ezt érezték a vezeklők is? A fájdalom túloldalán talált egy kaput, amely egy másik tudatszintre nyílik, ahol nincs helye semmi másnak, csak a könyörtelen természetnek - és neki, a legyőzhetetlen Mariának.
Körülötte minden álomvilággá változott: a rosszul kivilágított park, a sötét tó, a néma férfi, az andalgó házaspárok, akik nem értették, miért járkál mezítláb a szúrós talajon, ha egyszer nem bírja. Nem tudta, hogy a hideg vagy a fájdalom miatt, de egyszer csak már nem érezte a testét, és olyan különös állapotba került, ahol nincs többé se vágy, se félelem, csak valami titokzatos - minek is lehetne nevezni? - valami titokzatos "béke". A fájdalom határa tehát nem azonos az ő végső határával: hiszen át tudott lépni rajta.
Azokra az emberekre gondolt, akik nem önszántukból szenvednek. És itt van ő, aki kiharcolta magának ezt a szenvedést - de ez már nem is számít, átlépte testének határait, és most nem maradt neki más, csak a lelke, a "fény", egyfajta üresség, amit valaki valamikor így nevezett: Paradicsom. Van olyan szenvedés, amit csak akkor felejthetünk el, ha felülemelkedünk a fájdalmunkon.A következő kép, amire emlékszik: Ralf az ölébe veszi, és betakarja a kabátjával. Biztosan elájult a hidegtől, de nem számít. Boldog volt, nem félt, mert legyőzte a fájdalmat. Nem maradt szégyenben ez előtt a férfi előtt."
Lassan összegyűjtött annyi pénzt, hogy kitelik belőle a repülőjegye, és tud venni egy kis földet is Brazíliában.
Közben folyamatosan vívja belső harcát. Két héttel a kitűzött időpont előtt úgy dönt, hogy kiszáll, amíg nem késő, amíg ki tud szállni...összepakol, elbúcsúzik a bár tulajától, a könyvtárosnőtől...
Majd egy csodálatos éjszakát tölt a festővel, ahol a szexet valami új csodaként élik meg, valami szent lelki összeforrásként...ennek ellenére összeszedi minden erejét, és reggel lelép.
"Ismerte a szerelem csapdáit: tudta, hogy hatalmában áll megváltoztatni egy nő szándékát."
"Igen, nagyon szeretlek, senki mást nem szerettem így, és éppen ezért megyek el, mert ha maradok, az álom valósággá változik, és akkor majd birtokolni akarlak, azt akarom, hogy az enyém legyen az életed... De nem, nem akarom, hogy a mi szerelmünk is rabszolgasággá változzon. Jobb, ha megmarad álomnak."
Reménykedve várja a repülőjét. De Ralf nem szalad utána. hogy mint a filmeken visszatartsa az utolsó pillanatban.
"A filmek soha nem mesélik el, mi történik azután" - gondolta, hogy vigasztalja magát. Házasság, egyre kevesebb szex, előkerül a férj szeretőjének első levele, botrány, a férj esküdözik, hogy soha többet, előkerül a második szerető levele, újabb botrány és fenyegetőzés, hogy elválik, de ezúttal a férj nem reagál olyan határozottan, csak annyit mond, hogy szereti. A harmadik szerelmes levél után a hallgatást választja, úgy tesz, mintha nem tudna róla, mert mi van, ha most azt mondja a férje, hogy már nem szereti, és elmehet?
Nem, a filmek nem erről beszélnek. Véget érnek, mielőtt a valóság elkezdődne."
A repülőúton arra a megállapításra jut, hogy jobb ez így, hogy megmaradt szerelmük az álom szintjén, és nem rondít bele a valóság a maga szürke hétköznapjaival...
Párizsban át kell szállnia. Egy férfihang kijelenti: Itt van nekünk Párizs. Ralf már várta...
"Mindig tervezgetni a jövőt és meglepődni a jelenen."
http://www.coelho.hu
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése