Zápor, majd napsütés...

Hát hónapok óta először sírtam, mert annyira összevesztünk Mónival. Csak ő és apa tud ennyire kiakasztani. Aztán a kibékültünk, és én könnyes szemmel, és még szipogva próbáltam elmagyarázni, miért fáj annyira, ha nem vagyunk egymásra hangolódva. Másfél hónapja nem láttam. És sajnálom, de nem tudok mindig vidám és röhögős lenni... és mentünk ebédelni. Szerencsére mama nem látta a szememen hogy sírtam, hála a félhomálynak...

Közben folyamatosan agyalok, hogy mit csináljak, hova menjek majd gyakszira. Mert nem akarja egyikünk se itt hagyni mamát, teljesen egyedül...de szeretem a várost, és nagyobb kínálatból választhatnék...és ott a melóm, és a barátaim is...

Voltam nosztalgiázni a suliban tegnap, és örültem hogy láttam Mariannt, Hoffmannt, Csillát, Andit, Renit, a "zombikat", és a többieket...és jó volt velük beszélni, de nyilvánvaló volt, hogy már nem tartozom oda.