Karácsonyra :D

Mama...

Hol a határ önzés és önzetlenség között?
Mi az amit hálánk jeleként meg kell tennünk belső kényszer hatására?

Hetek óta ezek körül a kérdések körül forgolódom...

Elhagytuk Mamát, én immár 5 éve, de leróhatatlan  a tartozásom, hiszen se vér, se érdek, nem kötelezte őt arra, hogy ennyire szeressen, és adjon nekünk 4-4 év gyerekkort...annyi szeretetet és gondoskodást sűrített bele ebbe a négy évbe, amennyit csak tudott...
Így lett otthonom, "fészkem", ami mindig visszavár...béke szigete, ahol a "Tündérkeresztanyám" vár mosolyogva, egyre jobban összetöpörödve, egyre foghíjasabb mosollyal, de szívében kifogyhatatlan szeretettel...
Önzőség-e élni a saját életem, és csak nagy ritkán hazalátogatni?
Az öregedő Tündért egyedül hagyni...ahol egyre jobban elbizonytalanodik, van-e még rá szükség ebben a rohanó-távoli világban?
Önzőség-e kérni, hogy éljen a kedvünkért, mikor már menne?
Ígéretekkel, álmokkal ringatni el, hogy az elmenés gondolatát is feledje?