Rákoczi Hadnagya (1953)

Mikes-mánia hozta magával ezt a filmet is :D

Kedvencek: Bottyán Generális, és Fekete Mihály (Miska bátyám /Zenthe Ferenc/)
Ő a film fő komikusa, akitől az ízes-magyaros bemondások jönnek...pl: aki legény a csatában, legény a csalitban is...

A filmet írta: Barabás Tibor

Zene: Farkas Ferenc

Gyönyörű film, csodálatos szereplőkkel, csodás öltözetekben, igazi egyéniségekkel.
Bottyán generális (Mádi Szabó Gábor) aki valóban igazi kőszáli sasként néz Rákóczi szemébe, amikor az sashoz hasonlítja őt. 23:13
A vitéz Bornemissza János (Bitskey Tibor) aki olyan daliásan üli meg a lovát a filmben, mint egy valódi kuruc vitéz. 1:26:50 és 1:33:21
Fekete Mihály (Zenthe Ferenc kedvenc színészem) aki színészi játékával még hitelesebbé teszi a történetet, a magyarok motivációját a labanc ellen. 37:17 Ezekről a képkockákról pedig festmény készülhetne egy igazi kuruc vitézről. 1:34:00
És a Matyi! A filmbéli kedvencem! Ilyen fiatalon ilyen éretten játszani csakis egy későbbi író tud (Gyárfás Endre) 8:44
És ezek a csodálatos zsinóros-paszományos kuruc ruhák! Vak Bottyán ruhája, vagy Rákóczié, mind 1-1 ruhaköltemény! Ejj, de kár, hogy a vitézség kihunyt a magyarból! Sajnos a francia követnek volt igaza. A modern gépek világában a vitézségnek már nincs jelentősége, ki is kopott hát nemzetünkből. Nem vagyunk olyan hagyományőrzők, mint néhány más nemzet - kínaiak, törökök - ilyen ruhát nem hord egyikünk se, pedig a magyarnak ez lenne való! Talán a hazaszeretetünk is élénkebben élne... (egyik kommentelő hozzászólása)

Romantikus...

Szerethető magány...:)

A mexikói művész, Idalia Kandela roppant találó képsorokat készített a magányosan élő nőkről, amivel azt a tévhitet szeretné eloszlatni, hogy az egyedülálló emberek depressziósak, és nagyon unatkoznak.
A " posztmodern magány " képsorozatot  kézzel rajzolta egy lapra, amit később digitalizált, és a közönség számára is elérhetővé tett.

" Szeretem megmutatni az embereknek, hogy hiába élek évek óta magányosan, nem vagyok rosszul. Szeretem a magányt. "

Mama...

Hol a határ önzés és önzetlenség között?
Mi az amit hálánk jeleként meg kell tennünk belső kényszer hatására?

Hetek óta ezek körül a kérdések körül forgolódom...

Elhagytuk Mamát, én immár 5 éve, de leróhatatlan  a tartozásom, hiszen se vér, se érdek, nem kötelezte őt arra, hogy ennyire szeressen, és adjon nekünk 4-4 év gyerekkort...annyi szeretetet és gondoskodást sűrített bele ebbe a négy évbe, amennyit csak tudott...
Így lett otthonom, "fészkem", ami mindig visszavár...béke szigete, ahol a "Tündérkeresztanyám" vár mosolyogva, egyre jobban összetöpörödve, egyre foghíjasabb mosollyal, de szívében kifogyhatatlan szeretettel...
Önzőség-e élni a saját életem, és csak nagy ritkán hazalátogatni?
Az öregedő Tündért egyedül hagyni...ahol egyre jobban elbizonytalanodik, van-e még rá szükség ebben a rohanó-távoli világban?
Önzőség-e kérni, hogy éljen a kedvünkért, mikor már menne?
Ígéretekkel, álmokkal ringatni el, hogy az elmenés gondolatát is feledje?

Az elengedésről...

Életünk talán legnagyobb kihívása és feladata a minket ért sérelmek, fájdalmak, és örömök kellő időben és módon való kezelése...

A túl sokáig őrizgetett bánat és fájdalom megnyomorítaná a lelkem.
És ehhez semmi kedvem.

Ezért bármekkora ostobaság is, igyekszem az érzelmi életem tudatosan, észérvekkel alátámasztva élni...

Mivel a fájdalom-csomagom elég méretesre nőtt, nem tudom egyszerre kibontani és elengedni...így kicsit előszedem, kiragadok belőle egy szeletet, és igyekszem olyan pici darabokká morzsálni, hogy aztán felállva lesöpörhessem magamról...
Minél többet veszem elő a csomagot, annál tisztábban látom, hogy mikkel kell még foglalkoznom...

A legjobb gyógymód számomra a tervezés. Az már szinte mindegy hogy a következő húsz évet tervezem meg, vagy egy ruhát, egy házat, egy étlapot...csak legyen tervem. Mert ha nincs, vagy nem elég erős ahhoz hogy lekössön, akkor maga alá temet a "morzsa-tenger"...

Mi a szerelem?

Minden ember vágyakozik rá, hogy átélje, és megtapasztalja a szerelmet. Némely ember, aki többször is szerelembe esik újra részesedni kíván belőle… Sokan csalódottan fordulnak el a szerelemtől, keserű emlékeik miatt. MI A SZERELEM? Egyesek úgy gondolják, hogy ez egy érzés, egy maga körül mindent felperzselő lobogás. Mások szerint, hosszú, parázsló izzás; megint mások úgy hiszik, a szerelem csak "ideig-óráig tartó röpke élmény".
 
A következőképpen határozhatjuk meg a szerelmet: A szerelem egy összetett érzés, a másik ember egész lényére irányuló vonzalom. Ez alatt értem a szellemi, lelki, és testi területek vonzalmát, mely a külső megjelenéstől, a lelki harmónián át, a nemi vágyakozásig mindent magában foglal. A szerelem, jellegénél fogva sóvárog „szerelme tárgyára”, a másik emberre, és ezért szinte fáj jelenlétének hiánya! Ennél fogva a szerelem a legboldogítóbb érzés lehet, ha beteljesedik, és a legkínzóbb, ha viszonzás nélkül marad. A szerelemnek csak úgy, és akkor van értelme, ha beteljesedett vágyakozásról, kölcsönös vonzalomról van szó. Amennyiben a szerelem nem ilyen, úgy értelmetlen, és ennél fogva egyetlen ember sem érdemli meg, hogy ilyen megalázó helyzetben, tartósan megmaradjon! Aki nem viszonozza szerelmünket, az nem is érdemes rá, így az egyoldalú szerelem nem csak értelmetlen, de arra is méltatlan, hogy megkínozza áldozatát. A szerelem két ember kapcsolatát összekötő gazdag érzelem, mely a feleket minden területen összekapcsolja. Szíve mélyén mindenki erre az ideális állapotra vágyakozik. Nem arra , hogy ne viszonozzák szerelmét, és mindenki azt kívánja, hogy ne csak „választom azt, aki jut nekem” alapon találja meg partnerét, hanem a „Nagy Ő”-re akadjon rá, akivel boldogságban élhet majd. Ez tehát az ideális állapot, és ha elvben kívánjuk megfogalmazni a szerelmet, úgy ne elégedjünk meg silány, szerelemnek mondott másolatokkal! ÖSSZEFOGLALVA: A szerelem célja a boldogság, akiben egész lényünk (test, lélek és szellem) IGAZI TÁRSRA TALÁL.Ha ez megvan, ezt a társat mindenki előtt vállaljuk, és őt hűségesen szeretni fogjuk.

(More About : MI A SZERELEM? )

 

Petőfi Sándor: Szerelem átka

Végre találtam egy Ildikós verset, bár ebben is csodás a szerepe, a hűtlen, könnyen elcsábítható nőjét...Lehet hogy Petőfi ismer engem? :) vagy csak a név kötelezz? (Nomen es omen :))
(bár én nem hűtlen vagyok, hanem inkább állhatatlan...)

Te vitéz Barangó, hova oly vágtatva?
Mért öltöztél fényes hadi páncélodba?
Mért fényesebb szemed fényes páncélodnál
S kezedben villogó kardod acélánál?

Vitéz Barangónak leszen útja hosszu,
Azért megy sebesen, mint halálos bosszu,
De nem bosszu űzi, hanem a szerelem,
Azért a tündöklő szikra szemeiben.

Szép szeretője van vitéz Barangónak,
Híják szeretőjét a szép Ildikónak.
Ildikónak arca szép, mint az ég boltja;
Szeme, mint a nap, a csillagot kioltja.

Barangó szerette őt véghetetlenűl,
Föl is szólította: menjen hozzá nejűl.
Ildikó felele: "Kezem neked adom,
Hogyha teljesíted három kivánatom.

Hozz nekem az égből szivárványdarabot,
Menyasszonyi ruhát majd abból varratok;
Hozz nekem rózsákat a hajnal kertébül
Koszorúnak főmre nászi ékességül;

Végső kivánságom a göncölszekere,
Ezen űljek, hogyha megyünk esketőre.
Ha teljesíted e három kívánságot,
Férjem leszesz, veled élek házasságot."

Im, ezek valának Ildikó szavai.
Barangó alighogy hallá kimondani,
Paripáján termett s gyorsan elrobogott,
S hozott először is szivárványdarabot.

Azután berontott a hajnal kertébe,
És a legvirítóbb rózsákat letépte.
Sok bajába kerűlt mindezt végbevinni,
De vitézségének nem állt gátul semmi.

Most megyen harmadszor a göncölszekerért.
Magára öltötte minden jó fegyverét;
Ha szép szóval meg nem kapja, amit akar.
Erőszakkal vívja ki a fegyveres kar.

Szép Tündérországban éktelen sok a kincs,
Hanem hát a göncölszekérnek párja nincs;
Őriztetik is ám a fenevadakkal,
Meredő körmökkel, tátongó szájakkal.

Barangó odaér, kéri a szekeret;
De mihelyest kérő beszéde megeredt,
Végét nem is várva, nekirohantanak
Dühös méreggel az őrző fenevadak.

Esztendeig harcolt Barangó hős keze,
Mig elhullt a szekér egész őrizete,
Mig kivívta a nagy és véres diadalt,
Amelybe maga is majd hogy bele nem halt.

Ekkoron Barangó nem is tett egyebet,
Az istálóból négy tátost kivezetett.
A legszebb négy tátost vezette ki onnan,
S befogta őket a szekérbe legottan.

A gyémántos gyeplőt ragadta kezébe,
Csillagsugárostort a másik kezébe,
Saját paripáját saraglyához köté,
Ugy hajtott serényen szeretője felé.

Szeretője addig, szép Ildikó, mit tett?
Gondolta Barangó: búsan várja őtet,
Gondolta Barangó: "szivem Ildikója,
Ne marjon a bánat fulánkos kigyója!

Ne marjon a bánat fulánkos kigyója,
Közeledem immár, szivem Ildikója!
Közeledem hozzád szép göncöl szekerén,
És boldog vagyok, mert kezed megnyerem én.

Ne félj, jó Barangó, Ildikó nem búsul!
Vigad ő más karján kicsiny magzatostul,
Van már kis magzata, van már férje neki,
Jősz-e te vagy nem jősz? nem igen keresi.

Feledte Ildikó régen igéretét,
A jött-ment Kevének adta szivét, kezét.
Keve bírja mostan azt a boldogságot,
Melyért kezed fáradt és szived sovárgott.

Ildikó most is ott űl Keve ölében,
Egymást csókolgatják, ölelgetik épen.
Amint ezt meglátja jó Barangó vitéz,
Nincs ereje szólni, csak merőn áll és néz.

De föllázad a vér félholt nyugalmábul,
Barangónak összeszorult szive tágul,
Eszeveszett harag fut égő agyába,
Kirántja szablyáját és megindul lába.

A két szeretőnek borsózott a háta,
Mikor a vitézt így közeledni látta,
Egymás kebeléről gyorsan fölriadnak,
Megszökni előle a szilaj haragnak.

Hős Barangó erre kardját elvetette,
És ily szókat ejtett nagy gúnnyal nevetve:
"Nem érdemlitek meg, hogy ezen kar által
Ismerkedjetek meg a méltó halállal!

Nem fogja szívetek kardom hegye érni,
Te szószegő asszony, te csábító férfi!
De ami átka van a széles világnak,
Ha isten meghallgat, mind reátok szállnak.

Mindkettőtök élte legyen halhatatlan,
Hogy szenvedhessetek örökös kinokban.
Éljetek, mig eljön az üstököscsillag,
Melytől a rengő föld sarkai bomolnak.

Kivánom: váljatok kővé mind a ketten,
Szivetek a kíntól hogy meg ne repedjen.
Te csábító férfi, amint most kebled ég:
Azt olyan mértékben örök lángok egyék.

S te szószegő asszony, bűnbánó könnyeid
Szünetlen folyjanak a világ végeig,
És a patakba, mely szemeidből ered,
Könnyed patakjába fuladjon gyermeked.

S az én életem is legyen halhatatlan,
Hogy kínaitokat váltig kacaghassam!"
Barangó vitéz az átkot így végezte,
Meghallgatta isten s beteljesítette.

Kősziklákká váltak Ildikó és Keve.
Csábító Kevéből tűzokádó leve,
Hányja magából a tüzet szakadatlan,
Mai nap is hányja s jajgat a kinokban.

És amely Ildikó volt egykor, a hegyből
Kiapadhatatlan két forrás buzog föl,
E forrásokba fult be kicsiny magzata,
Kit isten a völgyben fává változtata.

Barangóból pedig sötét fergeteg lett,
Mely ottan borong a két átkos hegy felett.
Mig Ildikó sír és míg Keve lángol s nyög,
Reájuk Barangó rettentőn mennydörög.

Elutasítás vagy támasz?

Ohne szikra...

Mint a Montblanc csucsán a jég,
Minek nem árt se nap, se szél,
Csöndes szívem, többé nem ég;
Nem bántja újabb szenvedély.

Körültem csillagmiriád
Versenyt kacérkodik, ragyog,
Fejemre szórja sugarát;
Azért még föl nem olvadok.
(Vajda)

Helyzetjelentés:)

Alig látok ki a takonykorból, de mégis "vidul" a fejem:) legszivesebben mindenkinek elmondanám... Elvesztettem a szkeptikus, cinikus nézeteimet a szerelemről...

(Kommunikáció tanár mondott egy ilyet: "Az elvek olyanok, mint a fing, egy ideig lehet tartani, de aztán el kell engedni":) - Ez volt a legépebb beszólása)

Még vannak pillanatok, mikor elbizonytalanodom, hogy tényleg ilyen egyszerű, ilyen csodálatos lenne ez az egész. De jobban szeretnék hinni benne, mint eddig bármiben... Főleg ez az, ami megijeszt:S:D:$