Boccaccio : Dekameron (részlet)

MÁSODIK NOVELLA

Valamely fejedelemasszony sebtiben fölkel a sötétben,
hogy az ágyban kapja szerelmesével együtt az egyik apácát, kit bevádoltak nála;
mivel pedig a fejedelemasszonynál éppenséggel egy pap van,
hirtelenében a papnak nadrágját teszi fejére, abban a hiszemben,
hogy az apácafőkötőt teszi fel; mikor pedig a bepanaszolt apáca észreveszi ezt,
figyelmezteti rá a fejedelemasszonyt, mire megszabadul a büntetéstől,
s azontúl kénye-kedve szerint együtt lehet szerelmesével

A Tale from the Decameron (1916) by John William Waterhouse.

(...) azonban egy ifjú apáca, kinek a szerencse kedvezett, egyetlen ügyes mondással megszabadult a fenyegető veszedelemtől. S miként tudjátok, sokan vannak, kik ostoba létökre mások mesteréül és bírájául tolják fel magokat, kiket azonban a véletlen nemegyszer és méltán megszégyenít, miként novellámból megismerhetitek; ekképpen esett a dolog valamely fejedelemasszonnyal, kinek hatalma alatt volt amaz apáca, kiről szólani szándokom.

Tudnotok kell tehát, hogy van Lombardiában valamely jámborságáról és szentségéről fölöttébb híres kolostor, melyben egyéb apácákon kívül volt egy nemes származású és csodálatos szépséggel megáldott leány, Isabetta nevezetű, ki midőn egy napon valamely atyjafiával beszélgetett a rácsnál, beleszeretett egy ifjúba, ki avval volt. Az ifjú pedig látván, mely gyönyörű az apáca, ugyancsak lángra gyulladt iránta, olvasván annak szemében a vágyakozást; s mindkettejöknek nagy gyötrelmére jó ideig teljesülés nélkül epekedtek szerelmökben.
Végezetül, hogy mindketten oly igen sóvárogtak egymásra, az ifjú módját ejtette, hogy nagy titokban bejutott az apácához, ki is fölöttébb megörvendezett ezen, s annak utána mindkettejök gyönyörűségére, nem egyszer, hanem sokszor meglátogatta őt. De miközben ekként folytatták szerelmeskedésöket, történt egy éjjelen, hogy az ifjút meglátta a kolostornak egyik apácája, midőn Isabettától kijött és távozott, azok ketten pedig semmit nem vettek észre. Ez elmondotta a dolgot néhány más apácának. S előbb olyképpen tervezték, hogy bevádolják a fejedelemasszonynál, kinek neve volt madonna Usimbalda, jóságos és szent asszony, mind az apácáknak s mind azoknak vélekedése szerint, kik ismerték; de annak utána elhatározták: majd úgy intézik, hogy a fejedelemasszony rajtakapja az apácát az ifjúval, hogy ne legyen módjában letagadni a dolgot. És ebben megegyezvén éjjel-nappal megosztották egymással a virrasztást és az őrködést, hogy az apácát rajtacsípjék. Történt pedig, hogy mivel Isabetta erre nem ügyelt, s az egészből mit sem sejtett, egyik éjjel magához hívta az ifjút; mit is nyomban megtudtak amaz apácák, kik erre leselkedtek. Ezek tehát alkalmatos pillanatban, mikor már jól benne jártak az éjszakában, két csoportra oszlottak, s az egyik rész őrségben állott Isabetta cellájának ajtajában, a másik pedig nagy sietve a fejedelemasszony szobájához ment; és megkopogtatták ajtaját, s midőn a fejedelemasszony kiszólt, mondogatták néki: - Madonna, kelj fel gyorsan, mivel észrevettük, hogy egy ifjú vagyon Isabetta cellájában.

Amaz éjszakán pedig a fejedelemasszony éppen valamely pappal mulatott, kit gyakorta elhozatott magához ládában. Ennek hallatára tehát attól félt, hogy az apácák nagy sietségökben meg buzgóságokban addig-addig döngetik majd ajtaját, hogy megnyílik, annak okáért sebtiben fölkelt, s úgy-ahogy felöltözködött a sötétben; s abban a hiszemben, hogy ama bizonyos ráncokba hajtogatott apácafátyolt fogja, melyet fejökön viseltek, s főkötőnek neveztek, véletlenül a papnak nadrágját kapta fel; s oly igen kapkodott, hogy a főkötő helyett nagy vigyázatlanul a nadrágot vetette fejére; akkor kisietett, s maga mögött bezárván az ajtót, szólott ekképpen:

- Hol vagyon emez Istentől elrugaszkodott nőszemély?

S a többiekkel együtt, kik oly tüzesen és mohón kívánták, hogy Isabettát tetten érjék, hogy észre sem vették, mi van a fejedelemasszony fején, odaért a cella ajtajához, melyet is a többieknek segítségével betört; s belépvén a cellába, ott lelték a két szerelmest egymásnak karjában, kiknek szemök-szájok elállt meglepetésökben, s nem tudván, mitévők legyenek, meg sem moccantak. Az ifjú apácát nyomban megfogták a többi apácák, s a fejedelemasszony parancsára bevitték a kapitulumba. Az ifjú pedig ott maradt s felöltözködvén várakozott, mi lesz a dolognak vége, s feltette magában, hogy ha kedvesének valami baja esik, valamennyi apácának, ahányat csak kezébe kaphat, ellátja a baját, kedvesét pedig elviszi magával. Minekutána tehát a fejedelemasszony elfoglalta helyét a kapitulumban, a többi apácák füle hallatára, kik csupán a bűnösre függesztették szemöket, kegyetlenül kezdte szidalmazni azt, ahogy nőszemélyt még soha össze nem szidtak, hogy így meg úgy, ocsmány és gyalázatos paráználkodásával beszennyezte a kolostornak szentségét, tisztességét és jó hírét, ha ennek a világban híre megyen; és szidalmait kemény fenyegetésekkel tetézte. Az ifjú apáca szégyelletében és félelmében, érezvén bűnösségét, nem tudott mit felelni, csak hallgatott, s ekként szánakozást ébresztett a többiekben maga iránt: de hogy a fejedelemasszony egyre jobban belelovalta magát, az ifjú apáca föltekintett, s meglátta, mi van a fejedelemasszonynak fején, s meglátta a madzagokat is,melyek jobbról-balról lefityegtek. Miért is nyomban kitalálta, hányadán van a dolog, és nekibátorodván szólott imigyen:

- Madonna, az Isten áldjon meg, kösd meg főkötődet, s annak utána mondd nékem, amit akarsz.

A fejedelemasszony nem értette a dolgot, miért is szólott:

- Micsoda főkötőt, te hitvány nőszemély? Hát van még kedved mostan tréfálkozásra? Azt hiszed, oly dolog ez, melyben helye vagyon a tréfálkozásnak?

Akkor az ifjú apáca szólott ismét:

- Madonna, kérlek, kössed meg főkötődet, annak utána pedig mondd nékem, amit akarsz.

Miért is számos apáca odatekintett a fejedelemasszony fejére, maga pedig hasonlatosképpen odanyúlt kezével, s akkor észbe vette, miért szólott ekképpen Isabetta. Akkor tehát a fejedelemasszony meggondolván, hogy maga is éppen ebben bűnös, fontolóra vette, hogy valamennyien látták, és nem lehetett takargatni a dolgot; fordított hát egyet oktatásán, és homlokegyenest ellenkezőképpen kezdett szólani, mint az elején, s ama tanulságot vonta le, hogy nincs mód védekezni a testnek ösztökéi ellen, és mondotta, hogy ki-ki szerezzen magának élvezetet, ha tud, de csak titokban, miként mind e mai napig művelték.
 És elbocsátván az ifjú apácát, visszafeküdt papjához, Isabetta pedig maga kedveséhez. Kit is annak utána még gyakorta elhívott magához, bosszankodására azoknak, kik irigykedtek reá. A többi apácák, kiknek nem volt kedvesök, tőlök telhetőleg nagy titokban ugyancsak szerencsét próbáltak.

Modern összefoglaló a Szexcsaták anno blogról

Mikes kelemen (3.) - Henszlmann Imre

Henszlmann ImreMűvészettörténész, építész, régész, kritikus, író, orvos, országgyűlési képviselő, egyetemi tanár,

Klauzál Gábor kortársa, Kassa város díszpolgára, aki tagja volt a Magyar Tudományos Akadémiának, a magyar művészettörténet és műemlékvédelem kiemelkedő egyénisége. Az 1846-ban Pesten kiadott „Kassa városának ó német stílű templomai“ című könyve az első magyar művészettörténeti monográfia.

Még 1861-ben körvonalazódni kezdett Magyarországon egy törökországi kutatóút terve, amely a Magyar Tudományos Akadémia három tagját, id. Kubínyi Ferenc országgyûlési képviselõt, Henszlmann Imre régész-mûépítészt és Ipolyi Arnold történészt, törökszentmiklósi plébánost foglalta magába. A háromfõs társaság legfõbb célja a Buda török kézre kerülését (1541) követõen Isztambulba került „Corvinák”, azaz Mátyás király híres könyvtárának felkutatása volt, de mind Magyarországon, mind pedig a Törökországban élõ magyarok között elterjedt a hír, hogy valójában II. Rákóczi Ferenc illetve Thököly Imre bujdosásának helyszíneit, valamint a bujdosók Isztambulban, Izmitben és Rodostóban található sírjait kívánják felkutatni.
 A tudóstársaság az akkor már kisebb megszakításokkal ötödik éve Isztambulban tartózkodó Vámbéry Ármin, a késõbbi neves turkológus és utazó támogatását kívánta megnyerni. Bár Vámbéry meglehetõsen szkeptikus volt a tervezett kutatás sikerét illetõleg, mégis örömmel vállalta, hogy segíti a három akadémikus munkáját. Ennek megfelelõen még a Magyarországról történt elindulásuk elõtt lépéseket tett a Magas Portán, hogy Isztambulban és a rodostói örmény „pátriarkai okmánytárban” kutatásokat végezhessenek, illetve felkereshessék az izmiti örmény temetõt is. ... Vámbéry 1862. május 15-én elhagyta a török fõvárost, s ezzel kezdetét vette a kalandos perzsiai, illetve közép-ázsiai utazás. Nem sokkal távozását követõen a magyarok is megérkeztek Isztambulba, ahol sikerült is rátalálniuk Mátyás király elhurcolt Corvináinak egyik-másikára, sõt, Rodostóba is eljutottak. 

Ipolyi Arnold egyik évekkel késõbb írott visszaemlékezésébõl egyértelmûen kiderül, hogy igaza volt Vámbérynek, amikor a Thököly- és Rákóczi-emlékek kutatását (is) sejtette Kubínyiék utazása mögött.
Errõl a tervükrõl azonban nem igazán mertek hivatalos körökben nyilatkozni, s éppen ezért nagy volt a meglepõdésük, amikor maga az osztrák nagykövet, Anton Prokesch von Osten báró vetette fel a kérdést, még rögtön az elsõ, Isztambulban töltött napok egyikén, hogy mikor akarnak Rodostóba látogatni. A hírük ugyanis jócskán megelõzte õket, s miként otthon, az isztambuli magyar emigránsok körében is az terjedt el, hogy a háromtagú társaság valójában Thököly és Rákóczi síremlékeit jön meglátogatni. A nagykövet biztatta is õket az utazásra, és ekkor derült ki, hogy Prokesch von Osten, aki maga is tudós ember volt, korábban több ízben járt Rodostóban – elõször még az 1820-as években –, és látogatásai során feljegyzéseket is készített naplójában. Az idõs diplomata elõ is kereste a megfelelõ kötetet, s kiderült, hogy legalább húsz-harminc latin nyelvû magyar vonatkozású sírfeliratot is gondosan lemásolt.
Alig egynapos ott-tartózkodásuk alatt Ipolyi misét szolgáltatott Rákóczi egykori kápolnájában, s felkeresték a fejedelem által a rodostói római katolikus eklézsiára hagyott egyik házat, a „madzsar-cseszmé”-t (Rákóczi csorgókútját), valamint megtekintették a Bercsényi, Esterházy és Sibrik síremlékeit õrzõ görög templomot.
Ipolyi emellett jegyzeteket készített a római katolikus anyakönyvekbõl, Henszlmann pedig lerajzolta a lakóházat, annak tornácfestményeivel, a csorgókutat és felirataikkal együtt a három síremléket. Egy késõbbi visszaemlékezésében Ipolyi említést tett arról is, hogy Mikes könyvével a kezében bejárta a tengerpartot, sõt, a Törökországi levelek alapján még Mikes egykori lakóhelyét is felismerni vélte.
Keleti útjuk során egyébként Henszlmann összesen 27 rajzot készített, melyek közül húsz volt magyar vonatkozású.

Székesfehérvári ásatások:
A kiegyezés után, a történelmi múlt iránt fellángolt romantikus lelkesedés időszakában nem volt nehéz híveket, támogatókat találni a helyi történelem ápolására. Nemcsak Szent István, Nagy Lajos, Mátyás király sírjai, a városhoz kapcsolódó országos események játszottak ebben szerepet, de Henszlmann Imre ásatásai is, amelyek történelmünk egyik legfontosabb emlékének, a királyi bazilikának maradványait tárták fel.


Korabeli metszet a 1862-es székesfehérvári ásatásokról Henszlmann Imre 1813-1888

Mikes Kelemen (3.) - Ipolyi Arnold

Ipolyi ArnoldA magyar művészettörténet-kutatás egyik úttörője.
Tanulmányai mellett a magyar ősvallásnak és erre vonatkozó emlékeknek és hagyományoknak vizsgálatát is éber figyelemmel kísérte és végül 1850-ben megkezdte összeállítani és feldolgozni a Mythologiájára gyűjtött anyagot, amibe 1846-ban, a Kisfaludy Társaságnál belekezdett.
A Magyar Tudományos Akadémia 1858. december 15-én választotta levelező tagjává (rendessé 1861. december 20-án lett).

Benczúr Gyula: Ipolyi Arnold

"A népről, mely múltja emlékeit nem képes méltányolni, amely azokat nem ismeri,
 jelentőségöket nem érti, művészetöket nem képes többé élvezni,
el lehet mondani, hogy nem ismeri múltját, sem eredetét és fejlődését.
Nem bírja annak folytonosságát, nem ismeri saját magát."

1862-ben Kubinyi Ferenc és Henszlmann Imre társaságában Konstantinápolyba utazott, ahol sikerült a Corvina-könyvtár maradványait fölfedeznie.
1871 végén kapta a hírt, hogy besztercebányai püspök lesz, ahová feltehetően német- és szlováknyelv-tudása miatt szemelték ki feljebbvalói. Az egyházmegye kormányzásán kívül elsőrendű feladatának tekintette az iskolaügyet, az ifjúság korszerű nevelésének ügyét. Felesleges költekezések helyett inkább iskolákat alapított. Így többek között az akkor még meglehetősen ritka leánynevelés fellendítésére nőtanodát létesített, ahol mai fogalmaink szerint is igen korszerű oktatás folyt, mert szakmát is tanultak a leányok. Az iskolához hímzőműhely csatlakozott, ahol szegény sorsú nők is munkaalkalmat nyertek a miseruhák hímzésével. A fiúknak a püspöki palotában rendezett be egy jól felszerelt asztalosműhelyt, ahol a műbútor-asztalosságot, díszítő- és faragóipart sajátították el az ifjak.

Sévigné asszony

"Úgy rémlik, nem öleltem meg eléggé a búcsúzáskor: vajon mitől féltem?"
251. Grignannénak; Montélimar, 1673. október 5-e, csütörtök.
Marie de Rabutin-Chantal Sévigné: Sévignéné levelei

(ejtsd: szevinyé)
Mária de Rabutin-Chantal marquise, francia irónő,
szül. Párisban 1626 febr. 6., megh. Grignan várában 1696 ápr. 18.
Igen jó nevelésben részesült és a Rambouillet-hôtelben is alkalma volt társalgási talentumát művelni.
1644. S. Henrik márkihoz ment nőül, ebből a házasságból származott egy fia Károly és egy leánya Françoise Margit, aki 1669. Grignan grófjához ment nőül.
Miután férjét 1651. párbajban megölték, S. asszony gyermekei nevelésére szentelte magát és csak három év múlva tért vissza az udvarba.
1671. veje Provence kormányzója lett és nejével együtt ide költözött. Ez a válás az anyának leánya iránt való szeretetét rajongó szenvedéllyé változtatta át és ekkor kezdődött közöttük az a híres levélváltás, amely 25 éven át tartott és amely rövid megszakításokkal krónikáját nyújtja az 1671-1696. kor előkelő és udvari életének.
Leveleinek válogatott gyűjteménye Rouenben és Hágában jelent meg nyomtatásban; teljesebb kiadás volt a Perriné (Páris 1754, 8 köt.). Egészen teljes és tökéletes kiadást azonban csak Monmerque és Saint-Surin (10 köt., Páris 1818-19, pótköt. 1820), továbbá Regnier (14 köt., u. o. 1862-67, 2. kiad. 1887) adtak.
(Forrás: Pallas Nagylexikon)

(forrás: Hires asszonyok)

Sévigné
További képek

Levele a fürdőkúráról:

MADAME SÉVIGNÉNÉ GRIGNANNÉNAK 2.

(1676)

Ma elkezdtem a zuhanykúrát: elég jó ízelítő a purgatóriumból. Az ember ott áll anyaszült meztelenen egy kis föld alatti zugban, s egy asszony valamiféle csövön át a kellő pontra zúdítja azt a bizonyos forró vizet. Ez a helyzet, lévén alig fügefalevélnyi ruha az emberen, elég megalázó. Ragaszkodtam hozzá, hogy két komornám is velem legyen, hadd lássak legalább ismerős arcokat. A függöny mögé odaült valaki, hogy tartsa a lelket a páciensben a kúra fél órája alatt; az én esetemben ez egy ganat-i orvos volt, akit Noailles-né mindig elvitt magával, ha fürdőre ment, akit nagyon szeret, aki nagyon derék fiú, cseppet se sarlatán, és nincs egy mákszemnyi rögeszméje se, s akit most pusztán barátságból és szívességből átengedett nekem. Én pedig megtartom, ha mindenem rámegy is, mert az itteni doktorok elviselhetetlenek, ez viszont szórakoztat. Semmiben se hasonlít a rossz orvosokhoz, nem hasonlít a chelles-ihez sem: eszes, jóravaló ember; ismeri az életet; egyszóval nagyon kedvemre való. Ő tartott hát szóval, míg a kínkamrában voltam. Gondolja csak el, milyen az, amikor egy forró vízsugár perzseli valamelyik nyomorult testrészét, olyan forró, amilyet csak el tud képzelni. Legelőször is alaposan felpezsdítik az egész testet, hogy minden porcikájában mozgásba jöjjenek a fluidumok; aztán egyenként veszik sorra a beteg ízületeket; de amikor a tarkóhoz érnek, mintha láng csapná meg az embert: meglepődik, nem érti, mi történt; pedig ezen fordul meg az egész. El kell viselni mindent, és az ember el is viseli, és végül is nem ég meg semmije, s aztán befekszik egy meleg ágyba, izzad bőségesen, s ez az, ami meggyógyítja. Orvosomnak itt is nagy hasznát látom; mert ahelyett, hogy átengedném magam az unalomnak, amely elválaszthatatlan a kétórás izzadástól, felolvastatok vele, s ez elszórakoztat. Egy szó, mint száz, így fog eltelni hét vagy nyolc napom: azt hittem, az ivókúrát is folytatom majd, de ezt nem engedik, túl sok lenne egyszerre; ittlétem tehát egy kicsit hosszabbra nyúlik.

Ami nem volt rendben nálam, azt mind rendbe tették, főképp azért is küldtek ide, hogy végképp elbúcsúzzam a bajaimtól, és végső tisztogatást csináljak, s úgy tapasztalom, igazuk volt: mintha valamiképpen megújítottam volna bérletemet az életre és az egészségre; és ha viszontláthatom, drága kicsikém, a gyöngédségtől és örömtől túláradó szívvel ismét megcsókolhatom, talán újra bellissima madré-jának nevezhet, és nem mondok le a szépasszonyanya címről sem, amellyel Coulanges úr tisztelt meg. Egy szó, mint száz, kicsikém, csupáncsak magán múlik, hogy feltámaszt-e e módon avagy sem. Azt viszont nem állítom, hogy a távolléte tett beteggé; épp ellenkezőleg, úgy tetszik, hogy nem sírtam eleget, mert még mindig olyan sok víz van bennem; de annyi bizonyos, hogy nagyon hiányzik, s ez árnyékba borítja és megkeseríti az életemet, s nem tudok beletörődni.

Fordította: Somogyi Pál László

Sévigné lányárol készült festmény,
By
Federico de Madrazo

Sévigné asszony

Mikes Kelemen (2.)

"A Leveleskönyv tartalma, tárgykör szerint, három csoportba sorolható. Egyik alapanyaga az útinapló, a másik az emigráció rodostói életét megörökítő anyag, a harmadik pedig az elmélkedések, novellák, melyeket olvasmányaiból iktatott a levelekbe.
...
 César de Saussure svájci francia nemes, az 1720-as évek végén került Konstantinápolyba, az angol nagykövetség szolgálatában. Itt megismerkedett az emigráció egyik jelentős tagjával, Zay Zsigmonddal, aki gyakran rándult át Rodostóból Konstantinápolyba.

• 1718-ban megkötötték a pozsareváci békét, amelyben a törökök megtagadták a bujdosók kiadatását. A császári követ még két év múlva is követelte kiadatásukat, de a szultán kijelentette, hogy ilyen becstelenségre nem vetemedik. Csak annyit tett, hogy a bujdosókat a fővárostól kissé távolabb fekvő Rodostóba telepítette. A fejedelem ebben a Márvány-tenger melletti városban rendezte be új otthonát. Egész kis magyar kolónia alakult körülötte.

• Oda telepedett társa, Bercsényi Miklós gróf, annak felesége Csáky Krisztina grófnő (†1723), Forgách Simon gróf, generálisa, tábornagya, Esterházy Antal gróf (1676-1722), Csáky Mihály gróf, udvarmestere Sibrik Miklós (†1735) ezredeskapitány, Zay Zsigmond báró, a két Pápay, Jávorka ezredes és mások, akik közül nem egy magára vehette Mikes Kelemen szavait: „énnekem semmi okom nem volt hazámból kibujdosni, csak az, hogy nagyon szerettem a fejedelmet”. (Wikipedia) 

 Mikor azután 1933 őszén Saussure összekülönbözött a nagykövettel és haza akart térni, Zay meghívta Rodostóba. Saussure a fejedelem szolgálatába szegődött, s megismerkedett Mikessel is. Már addig is naplót vezetett törökországi utazásairól, s valószínűleg elmondotta Mikesnek, hogy emlékei megőrzésére mindent fel szokott jegyezni, s jegyzetei anyagát utóbb levél formában dolgozza fel, mert ezt tekinti az élmények megőrzésére legmegfelelőbb, legízlésesebb formának.
E szerint az álláspont szerint tehát Mikes Saussure leveleiben találta meg a levélforma mintáját.

(Szigeti József)

A korabeli Rodostóról Mikes Kelemen mellett az egyik leghitelesebb képet Saussure adja, levélformában írt visszaemlékezéseiben Rodostóról a következőket írta:
„Elég nagy település, tizenöt-húszezer lakossal, ezek nagyobbrészt görögök és örmények. Élénk gabona- és gyümölcskereskedelmet folytat Konstantinápollyal. Van egy szép nagy mecsetje, két-három kisebb is, egy jól ellátott bezezsztánja (fedett árucsarnoka), s egy elégé sekély vizû kikötõje, amely nem is nagyon biztonságos, ha délkeletrõl fúj a szél; ezért aztán nemigen jön ide tengerjáró, sem más nagyobb fajta hajó; csak a szakolevák (gyors járatú vitorláshajók), ezek a vitorlás és evezõs bárkafélék állnak be a kikötőbe.”
Ilyen szakolevák egyikén vitték a fejedelem holttestét – három hónappal halála után – Konstantinápolyba. Mikes Kelemen és César de Saussure 1735. július 4-én indultak Rodostóból, 6-án kötöttek ki Isztambulban, s helyezték el a holttestet a fejedelem végakaratának és végrendeletének megfelelően a galatai jezsuiták Xavéri Szent Ferenc rendházában, amelyben napjainkban francia tanítású középiskola működik: Saint Benoît Fransiz Lisesi.

Rodostói házak

Rodostói épületek makettja Kassán

"A település nyugati szélén, az akkori örmény negyedben a szultán 24 házat biztosított a bujdosóknak. Minden emigráns - a fejedelemtől kezdve egészen a legalacsonyabb rangúig - fejpénzt kapott a török szultántól, amit havi járandóságként utaltak ki nekik, és ebből kellett fenntartaniuk magukat. Nem kereskedtek, nem utaztak, de földet műveltek, állatokat legeltettek. A helyiekkel nagyon érdekes viszonyt alakítottak ki, a törökök és zsidók felé a vallási ellentétek miatt nem közeledtek komolyabban. Leginkább a görögökkel voltak kapcsolatban: a fejedelem és a mágnások szolgálatában álló személyzet a Márvány-szigetről toborzott görögökből állt.

A magyar kolónia férfitagjainak kevés lehetősége volt, hogy magyar leányokkal, asszonyokkal kössenek házasságot, mert az emigránsok között elvétve akadt eladósorban lévő nő. Jól mutatja ezt Mikes Kelemen esete, aki szerelmes volt Kőszegi Zsuzsikába, ő azonban az özvegy Bercsényi generálist választotta, nem pedig Mikest. Az anyakönyvekből az derül ki, hogy a magyarok elsősorban a görögökkel keveredtek. Ez a temetkezési szokásokban is megmutatkozott: akik nem kötöttek házasságot görögökkel, vagy Magyarországról hozott családjuk volt, az örmény temetőbe kerültek, akiknek viszont görög feleségük volt, őket a görög temetőben helyezték végső nyugalomra."