Valamely fejedelemasszony sebtiben fölkel a sötétben, hogy az ágyban kapja szerelmesével együtt az egyik apácát, kit bevádoltak nála; mivel pedig a fejedelemasszonynál éppenséggel egy pap van, hirtelenében a papnak nadrágját teszi fejére, abban a hiszemben, hogy az apácafőkötőt teszi fel; mikor pedig a bepanaszolt apáca észreveszi ezt, figyelmezteti rá a fejedelemasszonyt, mire megszabadul a büntetéstől, s azontúl kénye-kedve szerint együtt lehet szerelmesével
A Tale from the Decameron (1916) by John William Waterhouse.
(...) azonban egy ifjú apáca, kinek a szerencse kedvezett, egyetlen ügyes mondással megszabadult a fenyegető veszedelemtől. S miként tudjátok, sokan vannak, kik ostoba létökre mások mesteréül és bírájául tolják fel magokat, kiket azonban a véletlen nemegyszer és méltán megszégyenít, miként novellámból megismerhetitek; ekképpen esett a dolog valamely fejedelemasszonnyal, kinek hatalma alatt volt amaz apáca, kiről szólani szándokom.
Tudnotok kell tehát,hogy van Lombardiában valamely jámborságáról és szentségéről fölöttébb híres kolostor,melyben egyéb apácákon kívül volt egy nemes származású és csodálatos szépséggel megáldott leány, Isabetta nevezetű,ki midőn egy napon valamely atyjafiával beszélgetett a rácsnál,beleszeretett egy ifjúba,ki avval volt. Az ifjú pedig látván,mely gyönyörű az apáca,ugyancsak lángra gyulladt iránta,olvasván annak szemében a vágyakozást; s mindkettejöknek nagy gyötrelmére jó ideig teljesülés nélkül epekedtek szerelmökben. Végezetül,hogy mindketten oly igen sóvárogtak egymásra,az ifjú módját ejtette,hogy nagy titokban bejutott az apácához,ki is fölöttébb megörvendezett ezen,s annak utána mindkettejök gyönyörűségére, nem egyszer,hanem sokszor meglátogatta őt. De miközben ekként folytatták szerelmeskedésöket,történt egy éjjelen, hogy az ifjút meglátta a kolostornak egyik apácája,midőn Isabettától kijött és távozott,azok ketten pedig semmit nem vettek észre. Ez elmondotta a dolgot néhány más apácának. S előbb olyképpen tervezték,hogy bevádolják a fejedelemasszonynál, kinek neve volt madonna Usimbalda, jóságos és szent asszony, mind az apácáknak s mind azoknak vélekedése szerint,kik ismerték; de annak utána elhatározták: majd úgy intézik, hogy a fejedelemasszony rajtakapja az apácát az ifjúval,hogy ne legyen módjában letagadni a dolgot. És ebben megegyezvén éjjel-nappal megosztották egymással a virrasztást és az őrködést,hogy az apácát rajtacsípjék. Történt pedig,hogy mivel Isabetta erre nem ügyelt,s az egészből mit sem sejtett,egyik éjjel magához hívta az ifjút; mit is nyomban megtudtak amaz apácák,kik erre leselkedtek. Ezek tehát alkalmatos pillanatban,mikor már jól benne jártak az éjszakában,két csoportra oszlottak,s az egyik rész őrségben állott Isabetta cellájának ajtajában, a másik pedig nagy sietve a fejedelemasszony szobájához ment; és megkopogtatták ajtaját, s midőn a fejedelemasszony kiszólt, mondogatták néki: - Madonna, kelj fel gyorsan, mivel észrevettük,hogy egy ifjú vagyon Isabetta cellájában.
Amaz éjszakán pedig a fejedelemasszony éppen valamely pappal mulatott, kit gyakorta elhozatott magához ládában. Ennek hallatára tehát attól félt,hogy az apácák nagy sietségökben meg buzgóságokban addig-addig döngetik majd ajtaját,hogy megnyílik, annak okáért sebtiben fölkelt,s úgy-ahogy felöltözködött a sötétben; s abban a hiszemben,hogy ama bizonyos ráncokba hajtogatott apácafátyolt fogja,melyet fejökön viseltek,s főkötőnek neveztek,véletlenül a papnak nadrágját kapta fel; s oly igen kapkodott, hogy a főkötő helyett nagy vigyázatlanul a nadrágot vetette fejére; akkor kisietett,s maga mögött bezárván az ajtót,szólott ekképpen:
- Hol vagyon emez Istentől elrugaszkodott nőszemély?
S a többiekkel együtt,kik oly tüzesen és mohón kívánták,hogy Isabettát tetten érjék,hogy észre sem vették,mi van a fejedelemasszony fején,odaért a cella ajtajához,melyet is a többieknek segítségével betört; s belépvén a cellába,ott lelték a két szerelmest egymásnak karjában,kiknek szemök-szájok elállt meglepetésökben,s nem tudván,mitévők legyenek,meg sem moccantak. Az ifjú apácát nyomban megfogták a többi apácák,s a fejedelemasszony parancsára bevitték a kapitulumba. Az ifjú pedig ott maradt s felöltözködvén várakozott,mi lesz a dolognak vége,s feltette magában,hogy ha kedvesének valami baja esik,valamennyi apácának,ahányat csak kezébe kaphat,ellátja a baját,kedvesét pedig elviszi magával. Minekutána tehát a fejedelemasszony elfoglalta helyét a kapitulumban,a többi apácák füle hallatára,kik csupán a bűnösre függesztették szemöket,kegyetlenül kezdte szidalmazni azt,ahogy nőszemélyt még soha össze nem szidtak,hogy így meg úgy,ocsmány és gyalázatos paráználkodásával beszennyezte a kolostornak szentségét,tisztességét és jó hírét,ha ennek a világban híre megyen; és szidalmait kemény fenyegetésekkel tetézte. Az ifjú apáca szégyelletében és félelmében,érezvén bűnösségét,nem tudott mit felelni,csak hallgatott,s ekként szánakozást ébresztett a többiekben maga iránt: de hogy a fejedelemasszony egyre jobban belelovalta magát,az ifjú apáca föltekintett,s meglátta,mi van a fejedelemasszonynak fején,s meglátta a madzagokat is,melyek jobbról-balról lefityegtek. Miért is nyomban kitalálta,hányadán van a dolog,és nekibátorodván szólott imigyen:
- Madonna,az Isten áldjon meg,kösd meg főkötődet,s annak utána mondd nékem,amit akarsz.
A fejedelemasszony nem értette a dolgot,miért is szólott:
- Micsoda főkötőt,te hitvány nőszemély? Hát van még kedved mostan tréfálkozásra? Azt hiszed,oly dolog ez,melyben helye vagyon a tréfálkozásnak?
Akkor az ifjú apáca szólott ismét:
- Madonna,kérlek,kössed meg főkötődet,annak utána pedig mondd nékem,amit akarsz.
Miért is számos apáca odatekintett a fejedelemasszony fejére,maga pedig hasonlatosképpen odanyúlt kezével,s akkor észbe vette,miért szólott ekképpen Isabetta. Akkor tehát a fejedelemasszony meggondolván,hogy maga is éppen ebben bűnös,fontolóra vette,hogy valamennyien látták,és nem lehetett takargatni a dolgot; fordított hát egyet oktatásán,és homlokegyenest ellenkezőképpen kezdett szólani,mint az elején,s ama tanulságot vonta le,hogy nincs mód védekezni a testnek ösztökéi ellen,és mondotta,hogy ki-ki szerezzen magának élvezetet,ha tud,de csak titokban,miként mind e mai napig művelték. És elbocsátván az ifjú apácát,visszafeküdt papjához,Isabetta pedig maga kedveséhez. Kit is annak utána még gyakorta elhívott magához,bosszankodására azoknak,kik irigykedtek reá. A többi apácák,kiknek nem volt kedvesök,tőlök telhetőleg nagy titokban ugyancsak szerencsét próbáltak.
Kedvencek: Bottyán Generális, és Fekete Mihály (Miska bátyám /Zenthe Ferenc/) Ő a film fő komikusa, akitől az ízes-magyaros bemondások jönnek...pl: aki legény a csatában, legény a csalitban is...
A filmet írta: Barabás Tibor
Zene: Farkas Ferenc
Gyönyörű film, csodálatos szereplőkkel, csodás öltözetekben, igazi egyéniségekkel.
Bottyán generális (Mádi Szabó Gábor) aki valóban igazi kőszáli sasként néz Rákóczi szemébe, amikor az sashoz hasonlítja őt. 23:13
A vitéz Bornemissza János (Bitskey Tibor) aki olyan daliásan üli meg a lovát a filmben, mint egy valódi kuruc vitéz. 1:26:50 és 1:33:21
Fekete Mihály (Zenthe Ferenc kedvenc színészem) aki színészi játékával még hitelesebbé teszi a történetet, a magyarok motivációját a labanc ellen. 37:17 Ezekről a képkockákról pedig festmény készülhetne egy igazi kuruc vitézről. 1:34:00
És a Matyi! A filmbéli kedvencem! Ilyen fiatalon ilyen éretten játszani csakis egy későbbi író tud (Gyárfás Endre) 8:44
És ezek a csodálatos zsinóros-paszományos kuruc ruhák! Vak Bottyán ruhája, vagy Rákóczié, mind 1-1 ruhaköltemény! Ejj, de kár, hogy a vitézség kihunyt a magyarból! Sajnos a francia követnek volt igaza. A modern gépek világában a vitézségnek már nincs jelentősége, ki is kopott hát nemzetünkből. Nem vagyunk olyan hagyományőrzők, mint néhány más nemzet - kínaiak, törökök - ilyen ruhát nem hord egyikünk se, pedig a magyarnak ez lenne való! Talán a hazaszeretetünk is élénkebben élne... (egyik kommentelő hozzászólása)
(Dunaföldvár, 1839. aug. 4. – Konstantinápoly, 1893. máj. 3.): festő. József mérnök fia. Pesten, Bécsben és ösztöndíjjal Olaszo.-ban tanult és a művészet remekeinek másolásával foglalkozott, tájképeket és arcképeket (Széchenyi István képmása; Klapka György, 1879; Ghazi Ozman basa, a plevnai hős; Szilágyi Dániel arcképe, MTA) festett. Olaszo.-ból hazatérve képeslapok számára készített illusztrációkat. Később Konstantinápolyba költözött, ahol a tűzoltóság szervezése körül szerzett érdemeket. Élete utolsó éveiben a tűzoltás elméletét tanította a török katonai ak.-n. Sokat fáradozott a rodostói Rákóczi-hamvak hazaszállítása és a rodostói templom restaurálása ügyében. Külföldi tárcacikkei népszerű olvasmányai voltak a m. közönségnek. – Irod. Megemlékezés (Századok, 1893).
A magyarok utczája Rodostóban. Beszédes Kálmán vázlata után rajzolta Cserna Károly
Bercsényi rodostói házának előcsarnoka és udvara.
Beszédes Kálmán vázlata után rajzolta Cserna Károly
Rodostó látképe Rákóczi palotájával.
Beszédes Kálmán vázlata után rajzolta Cserna Károly.
A vázlat eredetije a Magyar Történelmi Társulat tulajdonában
Rákóczi rodostói kápolnája. (A szegletképen: az épület külseje.)
Beszédes Kálmánnak a Magyar Történelmi Társulat tulajdonában levő vázlata után rajzolta Cserna Károly
1796-ban született a ma Szlovákiához, akkor Nógrád vármegyéhez tartozó Videfalván. Jogi tanulmányokat végzett, többször járt külföldön is. A szabadságharc alatt eleinte a Batthyány-kormány, majd Kossuth Lajos híve volt. A szabadságharc bukása után a haditörvényszék elítélte, 9 év várfogságot kapott, ahonnan 1852-ben szabadult amnesztiával. 1861-ig az amnesztia utáni időkben tudományos munkájának élt. 1862-ben Ipolyi Arnoldhoz és Henszlmann Imréhez csatlakozva Konstantinápolyba utazott, ahol az ott őrzött Corvinákat tanulmányozták. A törököktől akkor visszakapott néhány Corvinát az MTA könyvtára kapta meg. A Magyar Földtani Társulat elnökévé választotta, mely tisztet több évig töltötte be. Életpályája során számos tanulmánya látott napvilágot, főként a geológia, paleontológia és az archeológia témakörből, de kéziratban is maradtak hátra jegyzetei, melyek az MTA kézirattárában találhatók. Az MTA is tagjai közé választotta. A róla elnevezett múzeum Szécsényben
Isztambuli tartózkodásuk során Kubínyiék felkeresték a galatai Saint Benoît-templomot – Zrínyi Ilona és II. Rákóczi Ferenc nyugvóhelyét –, valamint Rákóczi orvosának, Lang Ambrusnak a feriköyi temetőben található síremlékét. Kubínyiék rodostói látogatásáról egyetlen részletes ismertetés sem készült.
Igaz, hazatérésüket követően mindhárman sokat meséltek tapasztalataikról, többek között Thaly Kálmánnak is, Kubínyi azonban fenntartotta magának a jogot az expedíció történetének megírására, s e célra Ipolyi csekély jegyzeteit és Henszlmann rajzait is elkérte. A tervezett tanulmány azonban sosem készült el, s bár a jegyzetek és a rajzok utólag vásárlás útján Ipolyihoz kerültek, azok a mai napig nem kerültek elő. Kubínyi csupán a három rodostói síremlék rajzát engedte át közlésre Thaly Kálmánnak.
Az expedíció történetéről is csak két rövid, későbbi visszaemlékezés tudósít.
Ipolyi 1878-ban hivatkozott rá a Prokesch von Osten nagykövetről írott megemlékezésében,
Thaly pedig 1888 őszén, Törökországból történt hazatérése után kereste fel az akkor már nagybeteg Henszlmannt, aki alig egy héttel halála előtt részletesen beszámolt neki a 26 évvel korábban történtekről.
Kubinyiék utazását követően közel húsz évet kellett várni, hogy a magyar tudóstársadalom és általában a magyar közvélemény újra konkrét értesüléseket szerezhessen a bujdosók nyugovóhelyeiről. 1881 nyarán a fiatal, de már addig is jelentős érdemeket szerzett történész, Thallóczy Lajos (1856-1916) elhatározta, hogy Törökországba utazik, és többek között felkeresi a bujdosók emlékeit is. Atyai jó barátja, Thaly Kálmán, aki már két évtizede szorgalmazta a bujdosók kutatását, a következőképpen reagált fiatal kollégája tervére:
„Mi szép dolog, hogy te Isztambulba, Nicomaediába s Rodostóba mégysz! Mikor támadt ez okos és mégis bolond terved? Okos, per absolutum, és bolond, azért, hogy nekem idejében nem tudtál róla szólni, – mert igen nagy kedvem volt volna ez utat veled együtt megtenni…”
Levele utóiratában Thaly arra ösztönözte a fiatal kutatót, hogy Rodostóban feltétlenül emlékezzen meg róla, és tapasztalatairól készítsen alapos jegyzeteket. Thallóczy Rodostóba és Izmitbe tett látogatásáról csupán néhány magánlevele tudósít. 1881. szeptember 12-én a Héttorony őrszobájából írta meg Takáts Sándornak, hogy volt „Kis-Ázsiában Thököly sírjánál”, és Rodostóba készül, Hampel Józsefnek pedig ugyanakkor a következő szavakkal köszönte meg otthoni segítségét: „hálámat az Album ügyében kifejtett fáradozásodat illetőleg lerovom egy Miatyánkkal Rákóczi és Thököly sírjánál”. Thallóczy látogatása mindössze tiszteletteljes zarándoklat volt a két emlékhelyen, ennek ellenére nem feledkezett el öreg barátjáról sem, akit hazatérése után két, a bujdosóktól maradt ereklyével is megajándékozott.
Henszlmann ImreMűvészettörténész, építész, régész, kritikus, író, orvos, országgyűlési képviselő, egyetemi tanár,
Klauzál Gábor kortársa, Kassa város díszpolgára, aki tagja volt a Magyar Tudományos Akadémiának, a magyar művészettörténet és műemlékvédelem kiemelkedő egyénisége. Az 1846-ban Pesten kiadott „Kassa városának ó német stílű templomai“ című könyve az első magyar művészettörténeti monográfia.
Még 1861-ben körvonalazódni kezdett Magyarországon egy törökországi kutatóút terve, amely a Magyar Tudományos Akadémia három tagját, id. Kubínyi Ferenc országgyûlési képviselõt, Henszlmann Imre régész-mûépítészt és Ipolyi Arnold történészt, törökszentmiklósi plébánost foglalta magába. A háromfõs társaság legfõbb célja a Buda török kézre kerülését (1541) követõen Isztambulba került „Corvinák”, azaz Mátyás király híres könyvtárának felkutatása volt, de mind Magyarországon, mind pedig a Törökországban élõ magyarok között elterjedt a hír, hogy valójában II. Rákóczi Ferenc illetve Thököly Imre bujdosásának helyszíneit, valamint a bujdosók Isztambulban, Izmitben és Rodostóban található sírjait kívánják felkutatni. A tudóstársaság az akkor már kisebb megszakításokkal ötödik éve Isztambulban tartózkodó Vámbéry Ármin, a késõbbi neves turkológus és utazó támogatását kívánta megnyerni. Bár Vámbéry meglehetõsen szkeptikus volt a tervezett kutatás sikerét illetõleg, mégis örömmel vállalta, hogy segíti a három akadémikus munkáját. Ennek megfelelõen még a Magyarországról történt elindulásuk elõtt lépéseket tett a Magas Portán, hogy Isztambulban és a rodostói örmény „pátriarkai okmánytárban” kutatásokat végezhessenek, illetve felkereshessék az izmiti örmény temetõt is. ... Vámbéry 1862. május 15-én elhagyta a török fõvárost, s ezzel kezdetét vette a kalandos perzsiai, illetve közép-ázsiai utazás. Nem sokkal távozását követõen a magyarok is megérkeztek Isztambulba, ahol sikerült is rátalálniuk Mátyás király elhurcolt Corvináinak egyik-másikára, sõt, Rodostóba is eljutottak.
Ipolyi Arnold egyik évekkel késõbb írott visszaemlékezésébõl egyértelmûen kiderül, hogy igaza volt Vámbérynek, amikor a Thököly- és Rákóczi-emlékek kutatását (is) sejtette Kubínyiék utazása mögött. Errõl a tervükrõl azonban nem igazán mertek hivatalos körökben nyilatkozni, s éppen ezért nagy volt a meglepõdésük, amikor maga az osztrák nagykövet, Anton Prokesch von Osten báró vetette fel a kérdést, még rögtön az elsõ, Isztambulban töltött napok egyikén, hogy mikor akarnak Rodostóba látogatni. A hírük ugyanis jócskán megelõzte õket, s miként otthon, az isztambuli magyar emigránsok körében is az terjedt el, hogy a háromtagú társaság valójában Thököly és Rákóczi síremlékeit jön meglátogatni. A nagykövet biztatta is õket az utazásra, és ekkor derült ki, hogy Prokesch von Osten, aki maga is tudós ember volt, korábban több ízben járt Rodostóban – elõször még az 1820-as években –, és látogatásai során feljegyzéseket is készített naplójában. Az idõs diplomata elõ is kereste a megfelelõ kötetet, s kiderült, hogy legalább húsz-harminc latin nyelvû magyar vonatkozású sírfeliratot is gondosan lemásolt.
Alig egynapos ott-tartózkodásuk alatt Ipolyi misét szolgáltatott Rákóczi egykori kápolnájában, s felkeresték a fejedelem által a rodostói római katolikus eklézsiára hagyott egyik házat, a „madzsar-cseszmé”-t (Rákóczi csorgókútját), valamint megtekintették a Bercsényi, Esterházy és Sibrik síremlékeit õrzõ görög templomot. Ipolyi emellett jegyzeteket készített a római katolikus anyakönyvekbõl, Henszlmann pedig lerajzolta a lakóházat, annak tornácfestményeivel, a csorgókutat és felirataikkal együtt a három síremléket. Egy késõbbi visszaemlékezésében Ipolyi említést tett arról is, hogy Mikes könyvével a kezében bejárta a tengerpartot, sõt, a Törökországi levelek alapján még Mikes egykori lakóhelyét is felismerni vélte.
Keleti útjuk során egyébként Henszlmann összesen 27 rajzot készített, melyek közül húsz volt magyar vonatkozású.
Székesfehérvári ásatások:
A kiegyezés után, a történelmi múlt iránt fellángolt romantikus lelkesedés időszakában nem volt nehéz híveket, támogatókat találni a helyi történelem ápolására. Nemcsak Szent István, Nagy Lajos, Mátyás király sírjai, a városhoz kapcsolódó országos események játszottak ebben szerepet, de Henszlmann Imre ásatásai is, amelyek történelmünk egyik legfontosabb emlékének, a királyi bazilikának maradványait tárták fel.
Korabeli metszet a 1862-es székesfehérvári ásatásokról Henszlmann Imre 1813-1888
Ipolyi ArnoldA magyar művészettörténet-kutatás egyik úttörője.
Tanulmányai mellett a magyar ősvallásnak és erre vonatkozó emlékeknek és hagyományoknak vizsgálatát is éber figyelemmel kísérte és végül 1850-ben megkezdte összeállítani és feldolgozni a Mythologiájára gyűjtött anyagot, amibe 1846-ban, a Kisfaludy Társaságnál belekezdett.
A Magyar Tudományos Akadémia 1858. december 15-én választotta levelező tagjává (rendessé 1861. december 20-án lett).
Benczúr Gyula: Ipolyi Arnold
"A népről, mely múltja emlékeit nem képes méltányolni, amely azokat nem ismeri,
jelentőségöket nem érti, művészetöket nem képes többé élvezni,
el lehet mondani, hogy nem ismeri múltját, sem eredetét és fejlődését.
Nem bírja annak folytonosságát, nem ismeri saját magát."
1862-ben Kubinyi Ferenc és Henszlmann Imre társaságában Konstantinápolyba utazott, ahol sikerült a Corvina-könyvtár maradványait fölfedeznie.
1871 végén kapta a hírt, hogy besztercebányai püspök lesz, ahová feltehetően német- és szlováknyelv-tudása miatt szemelték ki feljebbvalói. Az egyházmegye kormányzásán kívül elsőrendű feladatának tekintette az iskolaügyet, az ifjúság korszerű nevelésének ügyét. Felesleges költekezések helyett inkább iskolákat alapított. Így többek között az akkor még meglehetősen ritka leánynevelés fellendítésére nőtanodát létesített, ahol mai fogalmaink szerint is igen korszerű oktatás folyt, mert szakmát is tanultak a leányok. Az iskolához hímzőműhely csatlakozott, ahol szegény sorsú nők is munkaalkalmat nyertek a miseruhák hímzésével. A fiúknak a püspöki palotában rendezett be egy jól felszerelt asztalosműhelyt, ahol a műbútor-asztalosságot, díszítő- és faragóipart sajátították el az ifjak.
"A magyar kutatás a 19. században figyelt fel igazán Rodostó jelentőségére.
A Magyar Tudományos Akadémia részéről 1862-ben látogatott Rodostóba Ipolyi Arnold történetíró, Henszlmann Imre művészettörténész és Kubinyi Ferenc régész.
Az első alapos tájékoztatás Beszédes Kálmán érdeme, a festő 1878-ban hajózott Triesztből Törökországba, s többször is hosszabb-rövidebb időt töltött Rodostóban. Az általa rajzolt képek jelentős forrásértékkel bírnak.
Thaly Kálmán történetíró, 1888. október 7–8-án két napot töltött Rodostóban tolmácsával, a török költészet neves kutatójával dr. Kúnos Ignác turkológussal együtt, aki romantikus képet festett az emigrációról.
A figyelem az 1906-os újratemetés kapcsán ismét a Márvány-tenger parti város felé irányult. 1904-ben Edvi Illés Aladár érkezett Rodostóba, hogy megörökítse az "ebédlőpalotát" és a többi magyar házat. Ő még teljesen jó állapotban lévő épületeket festett meg.
A helyzet azóta sajnos tragikussá vált. Mikes Kelemen háza teljesen elpusztult, helyén játszótér létesült. Bercsényi Miklós első házának helyén építési törmelék található, második házából csak néhány gerenda maradt. A mellette lévő, a helybeliek szerint egykori örmény templomot is veszély fenyegeti. A Rákóczi Múzeum közelében lévő két ház közül az egyikre már csak a zöld gyep emlékeztet. Egyedül talán a Forgách családhoz köthető ház dacol az elemekkel, igaz az is bármelyik pillanatban összeomolhat. Csak remélni lehet, hogy a február 1-jén újra megnyitott Rákóczi-ház a múzeum közvetlen környezetére is ráirányítja a figyelmet."
1888-ban Thaly Kálmán a három tudós nyomdokain, elbeszéléseik és leírásaik alapján indult el feltérképezni a helyszíneket. Rodostóban a helyi görög templomban részletesen leírta Bercsényi Miklós, Eszterházy Antal és Sibrik Miklós főurak sírköveit. Nikodémiában (Izmid) felkereste az örmény temetőt és beazonosította Thököly Imre sírját. Egy évvel később, 1889-ben Thaly egy ötfős Corvina-kutató bizottság tagjaként tért vissza Konstantinápolyba. Miután megszerezte a sírok feltárásához szükséges engedélyeket, Fraknói Vilmossal együtt azonosítás céljából, a lazaristák Szent Benedek templomában felnyitották II. Rákóczi Ferenc, Zrínyi Ilona, Rákóczi József és Bercsényiné Csáky Krisztina sírjait. Rodostóban és Nikodémiában ugyanakkor nem végezte el a földi maradványok agnoszkálását. Thaly hazatérése után politikusként, tudósként minden megmozgatott a hamvak hazahozatala érdekében.
1903-ban Szádeczky Lajosnak Rodostóban hivatalos engedély nélkül sikerült kieszközölnie Bercsényi Miklós sírjának feltárását. 1904-ben Ferenc József engedélyt adott II. Rákóczi Ferenc és bujdosótársai hamvainak hazahozatalára. Tisza István miniszterelnök megbízásából Thallóczy Lajos utazott Törökországba a hamvak hazaszállításának előkészítésére. Vele tartott Edvi Illés Aladár akadémiai rajztanár és Forster Jenő magántitkár is. Az előkészületek során Rodostóból és Nikodémiából a földi maradványokat és sírköveket a konstantinápolyi lazaristák templomába vitték.
(ejtsd: szevinyé)
Mária de Rabutin-Chantal marquise, francia irónő,
szül. Párisban 1626 febr. 6., megh. Grignan várában 1696 ápr. 18.
Igen jó nevelésben részesült és a Rambouillet-hôtelben is alkalma volt társalgási talentumát művelni.
1644. S. Henrik márkihoz ment nőül, ebből a házasságból származott egy fia Károly és egy leánya Françoise Margit, aki 1669. Grignan grófjához ment nőül.
Miután férjét 1651. párbajban megölték, S. asszony gyermekei nevelésére szentelte magát és csak három év múlva tért vissza az udvarba.
1671. veje Provence kormányzója lett és nejével együtt ide költözött. Ez a válás az anyának leánya iránt való szeretetét rajongó szenvedéllyé változtatta át és ekkor kezdődött közöttük az a híres levélváltás, amely 25 éven át tartott és amely rövid megszakításokkal krónikáját nyújtja az 1671-1696. kor előkelő és udvari életének.
Leveleinek válogatott gyűjteménye Rouenben és Hágában jelent meg nyomtatásban; teljesebb kiadás volt a Perriné (Páris 1754, 8 köt.). Egészen teljes és tökéletes kiadást azonban csak Monmerque és Saint-Surin (10 köt., Páris 1818-19, pótköt. 1820), továbbá Regnier (14 köt., u. o. 1862-67, 2. kiad. 1887) adtak.
(Forrás: Pallas Nagylexikon)
Ma elkezdtem a zuhanykúrát: elég jó ízelítő a purgatóriumból. Az ember ott áll anyaszült meztelenen egy kis föld alatti zugban, s egy asszony valamiféle csövön át a kellő pontra zúdítja azt a bizonyos forró vizet. Ez a helyzet, lévén alig fügefalevélnyi ruha az emberen, elég megalázó. Ragaszkodtam hozzá, hogy két komornám is velem legyen, hadd lássak legalább ismerős arcokat. A függöny mögé odaült valaki, hogy tartsa a lelket a páciensben a kúra fél órája alatt; az én esetemben ez egy ganat-i orvos volt, akit Noailles-né mindig elvitt magával, ha fürdőre ment, akit nagyon szeret, aki nagyon derék fiú, cseppet se sarlatán, és nincs egy mákszemnyi rögeszméje se, s akit most pusztán barátságból és szívességből átengedett nekem. Én pedig megtartom, ha mindenem rámegy is, mert az itteni doktorok elviselhetetlenek, ez viszont szórakoztat. Semmiben se hasonlít a rossz orvosokhoz, nem hasonlít a chelles-ihez sem: eszes, jóravaló ember; ismeri az életet; egyszóval nagyon kedvemre való. Ő tartott hát szóval, míg a kínkamrában voltam. Gondolja csak el, milyen az, amikor egy forró vízsugár perzseli valamelyik nyomorult testrészét, olyan forró, amilyet csak el tud képzelni. Legelőször is alaposan felpezsdítik az egész testet, hogy minden porcikájában mozgásba jöjjenek a fluidumok; aztán egyenként veszik sorra a beteg ízületeket; de amikor a tarkóhoz érnek, mintha láng csapná meg az embert: meglepődik, nem érti, mi történt; pedig ezen fordul meg az egész. El kell viselni mindent, és az ember el is viseli, és végül is nem ég meg semmije, s aztán befekszik egy meleg ágyba, izzad bőségesen, s ez az, ami meggyógyítja. Orvosomnak itt is nagy hasznát látom; mert ahelyett, hogy átengedném magam az unalomnak, amely elválaszthatatlan a kétórás izzadástól, felolvastatok vele, s ez elszórakoztat. Egy szó, mint száz, így fog eltelni hét vagy nyolc napom: azt hittem, az ivókúrát is folytatom majd, de ezt nem engedik, túl sok lenne egyszerre; ittlétem tehát egy kicsit hosszabbra nyúlik.
Ami nem volt rendben nálam, azt mind rendbe tették, főképp azért is küldtek ide, hogy végképp elbúcsúzzam a bajaimtól, és végső tisztogatást csináljak, s úgy tapasztalom, igazuk volt: mintha valamiképpen megújítottam volna bérletemet az életre és az egészségre; és ha viszontláthatom, drága kicsikém, a gyöngédségtől és örömtől túláradó szívvel ismét megcsókolhatom, talán újra bellissima madré-jának nevezhet, és nem mondok le a szépasszonyanya címről sem, amellyel Coulanges úr tisztelt meg. Egy szó, mint száz, kicsikém, csupáncsak magán múlik, hogy feltámaszt-e e módon avagy sem. Azt viszont nem állítom, hogy a távolléte tett beteggé; épp ellenkezőleg, úgy tetszik, hogy nem sírtam eleget, mert még mindig olyan sok víz van bennem; de annyi bizonyos, hogy nagyon hiányzik, s ez árnyékba borítja és megkeseríti az életemet, s nem tudok beletörődni.
Fordította: Somogyi Pál László
Sévigné lányárol készült festmény,
By
Federico de Madrazo
"A Leveleskönyv tartalma, tárgykör szerint, három csoportba sorolható. Egyik alapanyaga az útinapló, a másik az emigráció rodostói életét megörökítő anyag, a harmadik pedig az elmélkedések, novellák, melyeket olvasmányaiból iktatott a levelekbe.
... César de Saussure svájci francia nemes, az 1720-as évek végén került Konstantinápolyba, az angol nagykövetség szolgálatában. Itt megismerkedett az emigráció egyik jelentős tagjával, Zay Zsigmonddal, aki gyakran rándult át Rodostóból Konstantinápolyba.
1718-ban megkötötték a pozsareváci békét, amelyben a törökök megtagadták a bujdosók kiadatását. A császári követ még két év múlva is követelte kiadatásukat, de a szultán kijelentette, hogy ilyen becstelenségre nem vetemedik. Csak annyit tett, hogy a bujdosókat a fővárostól kissé távolabb fekvő Rodostóba telepítette. A fejedelem ebben a Márvány-tenger melletti városban rendezte be új otthonát. Egész kis magyar kolónia alakult körülötte.
Mikor azután 1933 őszén Saussure összekülönbözött a nagykövettel és haza akart térni, Zay meghívta Rodostóba. Saussure a fejedelem szolgálatába szegődött, s megismerkedett Mikessel is. Már addig is naplót vezetett törökországi utazásairól, s valószínűleg elmondotta Mikesnek, hogy emlékei megőrzésére mindent fel szokott jegyezni, s jegyzetei anyagát utóbb levél formában dolgozza fel, mert ezt tekinti az élmények megőrzésére legmegfelelőbb, legízlésesebb formának. E szerint az álláspont szerint tehát Mikes Saussure leveleiben találta meg a levélforma mintáját.
(Szigeti József)
A korabeli Rodostóról Mikes Kelemen mellett az egyik
leghitelesebb képet Saussure adja, levélformában
írt visszaemlékezéseiben Rodostóról a következőket írta: „Elég nagy település, tizenöt-húszezer lakossal,
ezek nagyobbrészt görögök és örmények. Élénk gabona-
és gyümölcskereskedelmet folytat Konstantinápollyal.
Van egy szép nagy mecsetje, két-három kisebb is, egy jól
ellátott bezezsztánja (fedett árucsarnoka), s egy elégé sekély
vizû kikötõje, amely nem is nagyon biztonságos, ha
délkeletrõl fúj a szél; ezért aztán nemigen jön ide tengerjáró,
sem más nagyobb fajta hajó; csak a szakolevák
(gyors járatú vitorláshajók), ezek a vitorlás és evezõs bárkafélék
állnak be a kikötőbe.” Ilyen szakolevák egyikén
vitték a fejedelem holttestét – három hónappal halála után
– Konstantinápolyba. Mikes Kelemen és César de
Saussure 1735. július 4-én indultak Rodostóból, 6-án kötöttek ki Isztambulban, s helyezték el a holttestet a fejedelem
végakaratának és végrendeletének megfelelően a
galatai jezsuiták Xavéri Szent Ferenc rendházában,
amelyben napjainkban francia tanítású középiskola működik: Saint Benoît Fransiz Lisesi.
"A település nyugati szélén, az akkori örmény negyedben a szultán 24 házat biztosított a bujdosóknak. Minden emigráns - a fejedelemtől kezdve egészen a legalacsonyabb rangúig - fejpénzt kapott a török szultántól, amit havi járandóságként utaltak ki nekik, és ebből kellett fenntartaniuk magukat. Nem kereskedtek, nem utaztak, de földet műveltek, állatokat legeltettek. A helyiekkel nagyon érdekes viszonyt alakítottak ki, a törökök és zsidók felé a vallási ellentétek miatt nem közeledtek komolyabban. Leginkább a görögökkel voltak kapcsolatban: a fejedelem és a mágnások szolgálatában álló személyzet a Márvány-szigetről toborzott görögökből állt.
A magyar kolónia férfitagjainak kevés lehetősége volt, hogy magyar leányokkal, asszonyokkal kössenek házasságot, mert az emigránsok között elvétve akadt eladósorban lévő nő. Jól mutatja ezt Mikes Kelemen esete, aki szerelmes volt Kőszegi Zsuzsikába, ő azonban az özvegy Bercsényi generálist választotta, nem pedig Mikest. Az anyakönyvekből az derül ki, hogy a magyarok elsősorban a görögökkel keveredtek. Ez a temetkezési szokásokban is megmutatkozott: akik nem kötöttek házasságot görögökkel, vagy Magyarországról hozott családjuk volt, az örmény temetőbe kerültek, akiknek viszont görög feleségük volt, őket a görög temetőben helyezték végső nyugalomra."
Minden egy könyvvel kezdődött, ami felkeltette az érdeklődésemet annyira, hogy beleássam kicsit magam a Rákóczi-korba, irodalomba, és a későbbi hatásaiba...
(vicces hogy a neten 1400 Ft-ért hirdetik, miközben én 50-100 Ft-ért "túrtam" az Újpest központi Antikvárban, igaz az én példányom kicsit "antikabb"... :)
Veres Alpár: Mikes Kelemen, bronzszobor
Ismeretlen magyarországi mester (Ismeretlen 18. századi mester után): Mikes Kelemen
Felirat: Gróf Mikes Kelemen Rákotzi Ferentz Fejedelemnek Kamarássa.
19. század harmadik negyede
Erősen lakkozott, olaj, vászon festmény
Ha egy festő emberi formában akarná megörökíteni a hűséget, ajánlanám: rajzolja le Mikes Kelemen arcképét. Ha valaki a hűségnek személyi nevet akarna adni, ajánlanám: nevezze Mikes Kelemennek. Íme, egy ember, aki megható hűségével tette halhatatlanná a nevét. Aki gyermek-ifjú korában kerül II. Rákóczi Ferenc udvarába s többé el nem marad ura mellől, követi bús vándorlásaiban, megosztja vele a számkivettetés keserveit, zokog ravatala mellett s ő maga is, hosszú évek múltán, ott hunyja örök álomra szemét, ahol ura: az idegen földön, tenger partja mellett... "Egyedül, egyedül, a bujdosók közül - nagy Törökországban!"
Három évvel Rákóczi Ferenc halála után tette Mikes Kelemen e megható vallomást: - "énnekem soha semmi egyéb okom nem volt hazámat elhagyni, hanem hogy igen szerettem az öreg fejedelmet". Valóban, Mikes Kelemennek Rákóczi szabadságharcában csak annyi része volt, hogy apródi szolgálatokat végzett a fejedelem udvarában. Őneki csak annyi része volt a nagy nemzeti megmozdulásban, hogy rajongó szeretettel csüngött Rákóczi fenséges alakján. Vért nem ontott, vért nem hullatott, ő csupán szeretett, ő hű volt, megindítóan hű lélek. Mikor Rákóczi Lengyelországba ment segítségért, követte. Mikor a fejedelem reménye füstbe ment, s folytatta útját Franciaországba, nem fordult vissza Magyarországba, holott akkor még kegyelmet kaphat vala, élhet boldogan, békén szép szülőfalujában, Zágonban, melyet annyira szeretett, melyért később, Rodostóban, sóvárogva epedett - s akkor sem hagyta el a fejedelmet.
Hűséges lelkének örök emléke az a 207 levél, melyet az idegen földön írt, s mely amellett, hogy becses adatokat szolgáltat Rákóczi életének utolsó fejezetéhez, jeles íróvá is avatja a derék Mikes Kelement. Akár a hű embert nézem, akár a kedves tollú írót: mindenképpen biztosította ő neve halhatatlanságát s megszerezte magának a késő nemzedékek szeretetét. Az ő életével való foglalkozás nem közönséges gyönyörűség, nevelő hatása, termékenyítő ereje mindig megmarad az időknek végéig.
1.
A keleti határon, rengeteg havasok alján van egy szép, nagy székely falu: Zágon a neve. Három oldalról erdős hegyek veszik körül a falut, mely egy háromágú csillaghoz hasonló fennsíkon fekszik. Mint egy gyönyörű kert, olyan Zágon, melynek legszebb pontján állott Mikes Kelemen szülőháza,
tölgyes erdő közepén. Ennek a háznak romjait nemrég találták meg: sűrű bozóttól eltakart domb alatt. Tölgyes erdő közepén állott hát a ház, melyben Mikes Kelemen 1690. augusztus havában született. A falu felett rengeteg fenyves erdők. A falu között a Zágon vize szalad. Körül erdő, bent a faluban is erdő: költői lélek kívánhat-e szebb helyet ennél?
Régi székely nemes család a Mikes család, de országos szerepet csak a 17-ik század elején kezdett játszani. Az egyik ág, a zabolai, idővel grófi rangra emelkedett. A mi Kelemenünk a zágoni ág sarjadéka. Apja, Mikes Pál, hű embere volt Thökölynek, de hűségéért szörnyen meglakolt: a császáriak kezére került, s Fogaras várában kegyetlen kínzásokkal végezték ki. Nem bizonyos, hogy melyik esztendőben esett Mikes Pál kivégzése, valószínűen 1692-95 között, s így Kelemen aligha ismerte édesapját. Néhány évig bús özvegységben élt az édesanyja, Torma Éva, azután férjhez ment Kövesdi Boér Ferenchez. Ebből a második házasságból egy leány- és egy fiúgyermek született. A leány korán elhalt, a fiú, József, később anyja tanácsára, ki anyai ágon a Huszár család sarjadéka volt, felvette a Huszár nevet, majd báróságot is kapott.
Nyolc-kilenc éves lehetett Mikes Kelemen, mikor édesanyja másodszor férjhez ment, de talán mondanom sem kell, hogy az anyai szív mélységes szeretetén ez a körülmény nem változtatott. Az a levél, melyet az édesanya később fiának Rodostóba írt s melyben hívja haza, közben meg minden követ megmozgat, hogy hazatérhessen az édes szülőföldre: megható bizonyságai az anyai szív soha el nem múló szeretetének. Kitűnik e levélből, hogy az apját vesztett fiút féltő gonddal őrizte; ha csak a szomszéd faluba bocsátotta is, "micsoda bánatot nem vitt végbe érette". Úgy látszik, hogy édesanyja férjhezmenetele után sem érezte, hogy édesapja helyét mostohaapa foglalta el. Öregkorában szeretettel emlékezett meg a mostohaöccsével együtt töltött napokról, a "szürke lóról", a "fürjészésről", Huszár Józsefnek egy levele pedig arra emlékezteti az öreg bujdosót, hogy egyszer valami csínnyel nagyon megbántotta őt.
Gondtalan, szép gyermekkora lehetett Mikes Kelemennek. Tíz-tizenkét éves koráig otthon, a falusi iskolában tanult, s akkor vitték Kolozsvárra, a jezsuita kollégiumba, zabolai Mikes Ferenccel együtt, kivel azonban, úgy látszik, nem volt jó barátságban. Három évig tanult a jezsuita kollégiumban, de a tanítás eredményével, mint későbbi leveleiből kitűnik, nem volt megelégedve. Akkoriban a latin nyelv tudása volt a fő, egyébre kevés gondot fordítottak, s akik az iskolából kikerültek, ékesen beszéltek s írtak latinul, de egyéb tudományokból vajmi kevés ragadt rájuk. De ha keveset tanult a jezsuita kollégiumban, életének egy nevezetes fordulata ide fűződik: itt tért át a protestánsnak született Mikes a katolikus vallásra. Mostohaapja katolikus volt: nyilván ennek tulajdonítható az áttérése, aminthogy édesanyja, a protestáns Torma Éva is áttért. A protestáns fiúból buzgó katolikus lett: erre vall a kollégiumban készült Hit, Remény és Szeretet jelképes rajza, mellyel névnapi üdvözletül gróf Petky Dávidnak kedveskedett s melynek hátsó lapjára azt írta latinul, hogy Petky Dávid lelki üdvösségeért háromszor gyón és áldozik, háromszor elimádkozza a rózsafüzért, négyszer testsanyargatást végez, ötször elmondja a lauretanumi és hatszor a Jézus nevéről szóló litániát. Tizenhét éves volt Mikes Kelemen, mikor II. Rákóczi Ferenc udvarába került. Nagybátyja, Mikes Mihály, ki Rákóczinak egyik tábornoka volt, ajánlotta be Kelement Marosvásárhelyen, 1707 tavaszán, midőn ott Rákóczit nagy ünnepségek közt a fejedelmi székbe ültették. Mint apród, vagyis "belső inas" lépett a fejedelem szolgálatába, s két év múlva lett "bejáró", vagyis belső palotaapród. Ebben a minőségében jutott a megnyerő külsejű ifjú a nagyfejedelem közvetlen szolgálatába. - Kolozsvárról csekély tudományt hozott magával, ráfért a pallérozódás, de itt erre bő alkalma is nyílt. Belekerült az udvari levegőbe, mely magyar és előkelő volt; érintkezhetett művelt emberekkel, s mert sok francia tartózkodott Rákóczi udvarában, bizonyára tanulgatott franciául, ébredezni kezdett lelkében a vágy: megismerkedni a francia irodalommal. Nyilvánvaló, hogy a fejedelem udvarának nagy nevelő hatása volt az ifjú Mikesre, de a legnagyobb hatással, természetesen, maga a fejedelem volt reá. Mint óriási szálfa a rengeteg sűrűjéből, úgy emelkedett ki a fejedelem alakja az ő szemében. Csoda-e, ha az ifjú lelkét valósággal hatalmába ejtette Rákóczi fenséges jelleme, nemes önzetlensége, a maga javával nem törődő önfeláldozása, mikor az öregebbeket is, mindazokat, akik közelében élhettek, valósággal megbabonázta?
Földi istent látott ő Rákócziban, kiben nincs gyarlóság, ki maga a földre szállott tökéletesség. Ez az az ember, kiért ő kész tűzbe-vízbe rohanni; kinek - ő maga sem tudná megmagyarázni, hogyan - halálig tartó hűségre van eljegyeztetve. Akit ő kísér állandóan, nem a fizetésért, hisz sokszor nehéz sanyarúságokat kell szenvednie oldalán, - de kísér, mert nem tud elválni tőle. Kíséri, "nem mint az árny az utazót, csak jó időben". Behunyt szemmel követi a fejedelmet Lengyelországba, habozás nélkül Franciaországba, majd Törökországba, s bár sírva sír a szíve az édes anyaföld után, mint ahogy a hű kutyát nem lehet elverni gazdája küszöbéről, őt sem mozdítja el Rákóczi mellől sem honvágy, sem szegénység, sem semmiféle földi hatalom.
Mikes Kelemen igazi művelődése valóképpen Franciaországban kezdődik. Itt már bőséges alkalma van az olvasásra. Alkalma és ideje. Már nemcsak beszél franciául, de olvas is. Iskolai műveltsége nem eléggé alapos arra, hogy a régi, nevezetesebb francia írók műveibe merüljön, inkább könnyebbfajta regényeket, elbeszéléseket olvas, de foglalkozik történeti s egyházi művekkel is, amint az számos fordításából kitűnik. Akkoriban a franciáknál divatos volt az irodalmi műveknek levél formában való írása, s kétségtelen, hogy Mikes itt kedvelte meg ezt a formát, a divat hatása alatt írta meg törökországi életét levelekben, melyek igaz gyöngyei a magyar irodalomnak s melyek előkelő helyet biztosítottak nevének a magyar irodalom történetében.
2.
Az 1717-ik év október 10-én kötött ki Rákóczi hajója Gallipoliban.
A bujdosók kis csapata közt ott van a hívek közt leghívebb: Mikes Kelemen. Férfikorának legszebb idejét éli: 27 éves. - Most még könnyen hivő lelke már közeledni látja az időt, midőn vége szakad a hontalanságnak. A török szultán háborúba keveredett Ausztria császárjával, s bár, mire a bujdosók török földre lépnek, már folynak a békealkudozások, hiszi erős hittel, hogy a kötendő béke a bujdosók előtt megnyitja Magyarország kapuját: ráléphetnek az édes anyaföldre. Szabad lesz, teljesen szabad Magyarország, s mint szabad ország fiai, felejtik a múlt szenvedéseit. De ím, az erős bizakodás napról napra gyengül, a szép remények oszladoznak-foszladoznak, s a könnyen hivő lélek egyre gyanakodóbbá, kételkedőbbé lesz. Aprójára megfigyel mindent, mit lát, hall s csakhamar látja, hogy az ő ura csak eszköz volt a szultán kezében. A nagy reménységek közt indult vállalkozás vége mi lett? - Rodostó. Még szép a szultántól, hogy a fejedelmet és a híveit nem adja ki a császárnak, és a kiadást sürgető követelésre azt válaszolja: inkább elveszti fővárosát, semhogy a vendégszeretetet meggyalázza.
A bujdosók tehát vendégek, akik azonban nem ott vesznek szállást, ahol nekik tetszik, hanem minél messzebb a hazájuktól. Ha már ki nem adta őket a szultán, ezt a kívánságot teljesíteni kellett: így kerültek túl a tengeren, Rodostóba.
A Rodostóba való hajózás fejedelmi személyt megillető dísszel esett meg, de a fejedelem és hívei szívesen elengedték volna a díszt, ha cserében Magyarországhoz közelebb maradhatnak. Sorsuk meg volt pecsételve. Előre látható volt, hogy Rodostóból nincs visszatérés. Élhetnek csendben, kényelemben, de hazájukat nem látják többé soha.
Gallipoli, Drinápoly, Bujukdere, Jenikő: ezek a bujdosók állomásai abban a három esztendőben, amit a rodostói számkivetettség előtt kétségek és remények között átszenvedtek. A jó Mikes naplót vezet, mindent pontosan feljegyez, hogy azután később levelek formájában írja meg Rákóczi és a maga drámájának utolsó fejezetét. Ezek a levelek mintegy kiegészítői Rákóczi önéletrajzának, amely Franciaországból való eltávozásával befejeződik. - Mikesnek leveleiből ismerkedünk meg a fejedelem törökországi életének folyásával, és ezek a levelek világítják meg a hű Mikes kedves alakját, kiről e levelek nélkül talán csak annyi emlék maradt volna fenn, hogy volt Rákóczi hívei közt egy Mikes Kelemen nevű székely ifjú is... De, szerencsére, a levelek nem kallódtak el, s szinte napról napra nyomon kísérhetjük Mikest. Látjuk, halljuk őt. Részt vehetünk gyér örömeiben, sűrű bajaiban. Megelevenül az ő tollán a nyomorúságos drinápolyi szoba, az ő szállása, melyben tíz hónapig sanyargott. Négy kőfal, azon egy fatáblás ablak, melyen a szél szélire, hosszára bejöhet: ez az ő "háza". Ha papirossal becsinálja az ablakot, az egerek és patkányok a papirost vacsorájukon elköltik. A bútorzat: egy kis faszék, az ágy a földre terítve, s a szobát egy cseréptálban való kevés szén melegíti. De nem ő a legméltóbb a szánásra: a bujdosók közül tíznek sincs ily szállása, mint neki. Hát akinek fatábla sincs az ablakán s a hó behull a földre terített pokrócra, mit ők ágynak neveznek! "Ilyen palotákban lakunk ám mi!"
És közben mindjobban foszladozik a hazatérhetés reménysége. Azt írja 1718. május 9-én: "Még most is elég biztatást adnak, de a mind füstbe megyén, és a hazánk fele való menetelünknek sok szép vigasztalása úgy eloszlik, mint a felhő. Kétségben kell tehát esnünk? Távul legyen. Bízzunk, reméljünk, édes néném! az istenben, ha szinte minden bizonnyal tudnók is, hogy meg nem adja azt, amit kívánunk. A való, nehéz Zágon nélkül ellenni, nehéz minden esztendőben tizenkét hónappal a vállamat terhelni, és a házasságtól messze, vagy teljességgel elesni; ez mind nehéz és súlyos dolog, ugy-e, édes néném, de azért vagyunk keresztények, hogy bízzunk."
Mielőtt tovább mennék, megjegyzem, hogy az "édes néném" képzelt alak. Sokáig azt hitték, hogy valósággal élt Konstantinápolyban Mikesnek egy nőrokona, akihez e leveleit írta, de ma már kétségtelenül bizonyos, hogy Mikesnek a levélformához volt szüksége az "édes néném"-re, s hogy a leveleket sem akkor írta, amely időről azokat keltezte, hanem később, naplójegyzetei alapján. De ha képzelt alak is volt az édes néném, a Mikes tollán eleven alakká válik, oly nagy közvetlenséggel vannak megírva e levelek. Amíg olvassuk e leveleket, jólesik hinnünk, hogy élt e nő: s ez már az író Mikes Kelemen érdeme.
A szultán 1718 júliusában megkötötte a békét a "némettel" 24 esztendőre. A passzarovici béke ez, mely egyszerre megsemmisítette a bujdosók szép reményeit. Nem hazafelé, de a török főváros felé készülődnek a bujdosók. Augusztus 15-én keltezi (1718) Mikes utolsó levelét Drinápolyból, írván: "A békesség meglévén, itt már semmi dolgunk nincsen, meg is indítják holnap az urunkot a császári főváros felé. Már itt erősen rakodunk. Elég szekeret adtak számunkra, még többet, mintsem kellene: mert elítélheti ked, hogy minden portékámat felraktam egy kis szekérnek a negyedrészére. Az én portékám pedig nem legkevesebb a többinél. Vannak itt olyanok, hogy tízen sem rakhatnak meg egy szekerecskét."
A szomorú karaván Bujukderében állapodik meg. Sátorok alatt tanyáznak, "mint az izraeliták". Aztán Jenikőben szállásolják el, ahol "a tengerparton csak dohányoznak suhajtozással". Szívesen mennének vissza a csalódott bujdosók Franciaországba, de "az udvar sem nem tiltja, sem nem javallja a fejedelem odamenetelét világosan, amelyekből kitetszik, hogy nem kívánja az odavaló menetelünket... De a fejedelmek között lévő atyafiság és barátság olyan, mint a nádszál; ha jól vagyon dolgod, mind az atyafiság, mind a barátság fennvagyon; ha pedig rosszul vagyon, és reájuk szorulsz, csak azt mondják: nescio vos (nem ismerlek). Ez már rajtunk beteljesedett..."
Két esztendeig vesztegelnek Jenikőben. Végre megtudják, hol lesz az utolsó állomás. A neve Rodostó. Enyelgő hangon adja ezt hírül "nénjének" Mikes. Bíztatja, hogy használják föl ezt a kis időt, gyakran lássák egymást s nevessenek eleget. A nagy készület miatt ő ugyan gyakorta meglátogathatja, mert annyi portékája van, hogy fél óra alatt mindenét elrakhatja. - "Mi szép dolog - írja -, mikor az embernek minden gazdasága csak egy ágy, egy kis láda és egy asztal... Akik bujdosó fejedelmet szolgálnak, hogy lehetne azoknak valamijök? A való, hogy mi nekünk ketten, hárman, kik mindenkor vele bujdosunk, többünk lehetne, de azt elhallgatom, miért nincsen. Az erdélyi vér nem az adomért szolgál, hanem a becsületért, ha egy kis háladatlansággal fizetnek is, azt nem tekinti."
Bizony, ha adomért szolgálta volna a fejedelmet, nem követi bizonytalan útjain. De szerette a fejedelmet, szerette példátlanul hű szeretettel, rajongással - s ez mindent megmagyaráz. Vallásos lelke megnyugszik a változhatatlanban, sőt, ha már Isten úgy rendelte, hogy nem láthatja többé szülötte földjét, örül, hogy Rodostót jelölték ki végső állomásul; Rodostót, melynek vidéke felséges szép. Ahol van szállás is bőven mindenki számára, mégpedig kényelmes. Ő maga egy szolgával külön házban lakik, s a háznak még kertje is van. Kicsi, de kert. Csak egyet lép s már a mezőn van. Egy hónap múltán már kedves enyelgéssel írja: "úgy szeretem már Rodostót, hogy el nem felejthetem Zágont. De tréfa nélkül, édes néném, mi itt igen szép kies helyt vagyunk. A fejedelemnek jobb lakóhelyt nem adhattak volna. Akármely felé menjen az ember, mindenütt a szép mező, de nem puszta mező." Mulatságban vékony része van, mert a fejedelem valóságos klastromi életet él. De mégiscsak jut idő arra is, hogy el-ellátogasson Bercsényi uram házához. Bizony nem a vitéz generális vonzza ide Mikest, hanem Zsuzsika. Ki ez a Zsuzsika? Kőszeghy Pálnak, Bercsényi néhai titkárának árván maradt leánya, kit Bercsényi a házához fogadott s leányaként tart magánál. Ott-ottragad ebédre, vacsorára, s bár unalmas neki órákhosszát hallgatni a vén Bercsényiné elbeszéléseit, s gyakran azt sem tudja, miről beszél, de azért szívesen unatkozik ott, mert közbe-közbe szerét ejtheti a Zsuzsikával való társalkodásnak is.
Zsuzsika nem nagyon mutatós képű leány, de kedves. S nincs is itt más leány, őhozzá illő. Csuda-e, ha Mikes szőni-fonni kezd egy szép álmot? Ha ez az álom valósággá lehetne! Ha a hontalanság keservét megosztaná vele egy hű lélek, egy szerető hitves!
Haj de hamar szertefoszlott ez a szép álom! Bercsényiné meghalt 1723 tavaszán, s még az év őszén Bercsényi uram feleségül vette Zsuzsikát. "Hol vannak a muzsikások? - írja Mikes 1723. október 15-én. - Fújják el a tehénhús nótát és vonják el a menyasszony táncát. Mindezekből elítélheti ked, hogy ma itt házasság lesz. De azt is jó megtudni kednek, hogy lakadalom nem lesz, és hogy csak száraz kortyot nyelnek a mái lakadalomban - talán a menyasszonynak sem leszen jobban a dolga. Elég a, hogy ma esküdt meg Bercsényi úr Zsuzsival két vagy három bizonyság előtt, de azt is titkon. Elítélheti ked, micsoda örömben vagyon Zsuzsi. Aki is bizonnyal megérdemli a grófné titulust, és az istennek iránta való rendelését lehet csudálni, aki is micsoda úton veszi gondviselése alá az idegen országban levő árvákat. Édes néném, azt is ehhez teszem, hogy mi jól vannak az olyanok, akiknek elég vagyon a ládájokban; mert Bercsényi úr nem annyira a szükségért házasodott meg, mint azért, hogy vagyon módja benne. Mert üsmerek én olyat, ked is üsmeri, hogy nagyobb szüksége volna a házasságra, mint Bercsényi úrnak, de non habet pecuniam. (Nincs pénze.) És nemcsak a búcsút járják pénzzel, hanem a menyasszonytáncát is."
Az esküvő után sokáig nem megy Bercsényi házához. Csak a hivatalos kötelesség viszi oda két hónap múltán: a fejedelem meglátogatja Bercsényit, s vele megy Mikes is, mint a fejedelem belső kamarása. Kedves meglepetés érte: Zsuzsika nemcsak szívesen fogadta, de még meg is pirongatta, hogy miért kerüli a házukat. Valószínű, hogy ez időtől kezdve ismét eljárogatott Bercsényi házához, bár erről nem emlékezik. Hamu alatt égő parázs volt ez időben Mikes szerelme, mely két év múltán újra föllobbant, hogy ismét, s most már örökre hamu alá kerüljön. Az öreg Bercsényi két évvel a természetellenes házasság után, 1725. november hó 6-án meghalt, Zsuzsika özvegyi sorba jutott. Azt hiszi a jó Mikes, most már semmi akadálya nincs, hogy egymásé legyenek. De, úgy látszik, Zsuzsikában erősebb a számítás, mint a szerelem. Mi valóképpen Mikes Kelemen? Szegény bujdosó. A fejedelem belső kamarása ugyan, de vajon mi sors vár reájuk az idegenben, ha meghal a fejedelem? Kötheti-e sorsát Mikes bizonytalan sorsához? Köthetné s kötné is, ha szeretné igaz szerelemmel. - Ám az ő részéről ennek a szerelemnek nyomát sem találjuk Mikes leveleiben. A fiatal özvegyre ezer aranyat hagyott Bercsényi és grófi címet. - A következő évben (1726-ban) az özvegy már készülődik Lengyelországba. "Valamennyi portékáját látom, hogy a ládában teszi, mintha annyi kést verne a szívemben - írja Mikes. - Tudom, hogy ked azon nem törődik a ked kegyetlen szokása szerént: de legalább egy kevéssé szánjon ked, ha nem bánja is. Én eleget vagyok azon, hogy megmarasszam. Gondolom, hogy talám a szíve is azt tanácsolja néki, de az elméjét nem nyerhetem meg: mert a szeme hozzászokott tele ládákat látni, az urának pedig az erszénye sokkal kövérebb volt, mint az enyim. Ő, ha engemet cirókál is, de jövendőre néz, - az ezer aranyat, amelyet hadtak néki, félti, hogy idő előtt el ne keljen. Tudja, hogy én ahhoz semmit sem tehetek, látja, hogy minden szerencsém, jószágom jégre vagyon építve. Azért nem a szívtől, hanem az elmétől kér tanácsot: mit szólhatok ez ellen? mert az bizonyos, hogy az okosság jobb tanácsot ad nekünk, mint a szívünk: mert a szív csak a jelenvalót suhajtja: az okosság pedig a jövendőről is gondolkodik. A mi mostani állapotunkban pedig arról igen kell gondolkodnunk, és nekünk bujdosóknak inkább, mint másoknak, kik jószágokban születnek, amelyeket csak a halál vesz el tőlük. És így semmit nem szólhatok a Zsuzsi szándéka ellen; mert amint a francia példabeszéd mondja: kinek-kinek kell tudni, hogy mi fő a fazakában: az én fazakamban pedigsemmi hazamenetelre való reménységem nem fő. - Miért kívánnám én azt, hogy valaki a maga szerencsétlenségén kívül az enyimet is viselje? Még eddig ezt a mondást nem ízelítettem meg, hogy »végy el engem te szegény, ketten leszünk szegények«. Akiknek tetszik, kövessék, nem bánom, de mások se bánják, ha nem követem."
Egy nemes léleknek Isten rendelésében való megnyugvása beszél hozzánk e sorokból. Nem vádolja szerelme tárgyát, de sőt igazat ad neki. Nem kívánhatja tőle, hogy a maga szerencsétlenségén kívül az övét is viselje. Úgy volt megírva a Végzet könyvében, hogy szegény bujdosó maradjon a sírig, s ő ezt a kegyetlenül rámért sorsot férfias lélekkel viselte.
Lelkét teljesen betölti a nagy fejedelem iránt való hűség; az ő életének már nincsen más célja: szolgálni halálig a fejedelmet.
Édesanyja minden követ megmozgatott, hogy kegyelmet eszközöljön ki számára. - Az 1717-es országgyűlés, mint a többi bujdosót, Mikest is száműzte, örökségétől megfosztotta. De egyik-másik bujdosó kegyelmet kapott, s szerencsét próbált Mikes mostohaapja, Boér Ferenc is, 1719-20-ban Károlyi Sándornál, a volt kurucvezérnél, aki bíztatta is, hogy kieszközli számára a kegyelmet, s visszaadatja elkobzott jószágát. Majd meghalt Boér, s most a másodízben is özvegyi sorra jutott Torma Éva indult meg fia dolgában. Levelet írt 1720. május 12-én Károlyi Sándornak, s az anyai szív szeretetével mentegeti fiát, bizonyítja ártatlanságát. Hisz csak 17 éves volt, mikor kivették a kolozsvári kollégiumból, az ő tudta s akarata nélkül, s adták Rákóczi udvarába, aki kivitte idegen országokba. Igaz, hogy a gyermek kapott "a külső cifraságon", de nem rossz szándékból követte Rákóczit, ezért nem érdemelte meg a számkivetést.
Úgy látszik, Károlyi azt válaszolta az anyának, hogy nem elég, ha ő kér kegyelmet a fia számára, a fiúnak is kell azt kérnie. Írt is az elkeseredett szívű anya Rodostóba, mégpedig 1722. december 22-én. A levél Kolozsvárt kelt s azt írja benne többek közt: "Engem tudósíts, a gráciát mindjárt megszerzem; de míg kedvedet nem látom s akaratodat, addig semmiben nem munkálkodhatom; mivel azt mondták, hogy addig nem szereznek, míg nem tudják, van-e kedved vagy nincsen? Én úgy hiszem, ha nem igyekszel, engemet csak kevés idő múlva sem látsz, mert a sok mindenféle keserűség meggyőzött. Bárcsak az én halálom előtt való látásodban örvendeztetne meg engemet az én Istenem! Azért az ő felsége hűségére igyekezzél bejönni. Ifjúságod virágát mi haszna ott eltöltened, egy emberbe reménységedet vetned: ha meghal, mit csinálsz? Az igaz, hogy jószágodat mind másnak adták, én semmit sem bírok benne. Jobb az magad hazájában lenned, hogysem az idegenek között!"
Mit válaszolt Mikes az édesanyjának, nem tudjuk, de bizonyos, hogy kegyelemért nem folyamodott. Nem, jóllehet valósággal epedett a szíve szülőföldje után. De szíve epedését, az erős honvágyat legyőzte megható hűsége a fejedelem iránt.
Amellett, hogy végtelenül szerette a fejedelmet, a becsület sem engedte, hogy elhagyja azt az embert, ki hozzá mindig kegyes volt; elhagyja most, a bús számkivetettségben, mikor legnagyobb szüksége volt rá a betegeskedő fejedelemnek. Édesanyja levelét halálig őrizte, s hogy mily mély hatást tett rá e levél, megható bizonysága az a néhány sor, mit alája írt: "Óh édes Jézusom, hálákat adok szent felségednek, hogy annyi sok bujdosásom után árva szolgálódnak megadtad levelét látnom! Áldassék a te szent neved, hogy még megtartottad szegényt! Tartsd meg dicsőségedre tovább is és add meg, édes teremtőm, árva szolgálódnak azt a vigasztalást, hogy még ez életben láthassam és dicsérhessem szent nevedet vele együtt, - ha ez a te akaratod; a másban pedig örökké imádhassuk szent felségedet szent országodban."
Isten nem adta meg Torma Évának azt a vigasztalást, hogy fiát keblére ölelhesse, a fiúnak, hogy csókolhassa az áldott kezeket. Isten úgy rendelte, hogy társtalanul, hazátlanul élje életét, utolsónak hagyva őt, az öreg embert, a bujdosók közül. Nyilvánvaló, hogy volt egy rövid időszak életében, midőn Kőszeghy Zsuzsikának is része volt Rodostóban való maradására. De ím Zsuzsika elutazott Lengyelországba, ő meg marad tovább is a fejedelem mellett. Időnként még leveleket váltanak, aztán a levelek is elmaradnak... Hatvanéves ember volt már Mikes Kelemen, mikor Jaroszlavból levelet kapott özvegy Kajdacsy Péternétől. Ez a levél özvegy gr. Bercsényi Miklósné 1750. március 21-én bekövetkezett halálát közölte az ősz Mikessel, aki akkor már egyedül hallgatta "tenger mormolását, tenger habja felett futó szél zúgását, egyedül, egyedül, a bujdosók közül, nagy Törökországban"...
3.
Ha volt valami vékony reménysége Mikesnek, hogy meglátja valaha szülőföldjét, az is szertefoszlott a nagy fejedelem 1735. április 8-án bekövetkezett halálával. A hű ember állandóan ott van kedves ura mellett, szívszorongva látja erejének hanyatlását. Mióta Bercsényi elköltözött Rodostóból, egyhangú, szomorú volt az élete, egyik nap alig különbözött a másiktól: valóságos kolostori életet élt a fejedelem, óráról órára meg volt szabva a napi teendő, s Mikes nagy lelkiismeretességgel végzé hivatalát. A kolostori életnek vége lett Rákóczi halálával, de még szomorúbb következett utána: az árvaság. "Az Isten árvaságra teve bennünket - zokogja végtelen fájdalmát Mikes -, és kivéve ma közülünk a mi urunkot és atyánkot"... Olyanok, mint a nyáj pásztor nélkül. "Rendszerént - írja 1735. május 17-én - mennél inkább távozik az ember a keserűséget okozó októl, a keserűségnek súlya annyival inkább könnyebbedik, és az idő lassanként mindent elfelejtet velünk. És mennél távolabb legyen az ember valamitől, annál kisebbnek tetszik. De itt nem úgy van; mert úgy tetszik, hogy nevekedik és nem kisebbedik az urunk után való keserűségünk. Mert hovatovább jobban észrevesszük, hogy micsoda atyánkat vesztettük el, és hogy micsoda pásztorunk hagyott el."
Ugyane levelében írja, hogy a porta megkérdezte őket: kívánják-e, hogy a fejedelem nagyobbik fiát ide hozzák. Erre mind ráállottak. Aztán a porta tíz tallért rendelt napjára, hogy azt osszák fel ama magyarok közt, kik a fejedelmet szolgálták. Ők azonban erre nem állottak rá, mert a fejedelemnek sok régi idegen szolgája is volt. Azt határozták, hogy mind, magyarok és idegenek, kik továbbra is itt maradnak, éljenek ebből a pénzből, míg a fejedelem fia megérkezik. És még egy nevezetes eseményt ad hírül e levélben: "eddig csak belsőképpen voltam magyar, vagy székely; de már külsőképpen is; mert huszonkét esztendő múlván, ma tettem le a francia köntöst".
Akármerre fordul, mindenütt azokat a helyeket látja, hol Rákóczi lakott, járt és beszélt velük. "Most pedig azokat a helyeket csak pusztán látom és azok a puszta helyek keserűséggel töltik be szíveinket. Elhagyattattunk jó atyánktól és könnyhullatással vigasztaljuk árvaságban való maradásunkat."
S nem elég ez a szomorúság, még attól is kell félnie, hogy az egész ház gondja reá szakad, mert Sibrik, az udvarmester betegsége nehezebbedik minden nap. Türelmetlenül várják az ifjú fejedelem megérkezését. A tíz tallér éppen az életre elég, fizetés ebből senkinek sem jut. De levél jön az ifjú fejedelemtől, amelyben "szép ajánlásokat" teszen neki. Ám ő már sokat csalódott, s bizalmatlanul fogadja a szép ajánlásokat. Csak füstbe ne menjenek! Ki tudja, micsoda természetű? "Az atyja ugyan nagy reménységgel volt felőle, csak meg ne csalta volna magát. Én semmi ítéletet nem teszek felőle, meglássuk, mikor eljő. Az Isten segítségével azt feltettem, hogy úgy adom kezeiben minden jószágát, amint az apja hadta. És, ha lehet, az igazságot előttem viselem, hogy mindenekről számot adhassak; nem azért, hogy kedvét találjam, hanem azért, hogy Isten áldása legyen rajtam."
A bujdosók kicsiny seregében is vannak irigy emberek, s a hű ember el van rá készülve, hogy befeketítik majd az ifjú fejedelem előtt. De az ő lelkiismerete tiszta, nyugodt lélekkel várja a napot, melyen a fejedelem két fia megérkezik. Mert azt hitték, eljő mind a kettő. De csak az idősebb, József érkezett meg, 1736. december havában. Már az első találkozás alkalmával nem tett jó hatást reá Rákóczi József. Úgy vette észre, hogy "haragos". De azért örül, legalább a sok bajtól megmenekedik. Mert közben meghalt Sibrik, s a háztartás gondja egészen reá nehezedett. A személyzet nem akart engedelmeskedni, nem akarta elismerni őt fejének. Voltak, kik azzal rágalmazták, hogy a fejedelem vagyonát magánál tartja. (Hogy mi csekély vagyon maradt a fejedelem után, azt megírja egy levelében Mikes, s közöltem is a levelet Rákóczi életrajzában.) Csakhamar kiderült, hogy az ifjú fejedelem, kit vigasztalásukra vártak a bujdosók, szomorúságukra jött. Azt a szép rendtartást, mit apja szabott volt, harmadnap felfordítá, s "csak a nagy rendetlenség ködje" szállotta meg házukat. "A rendet nagy rendetlenség követte; az okosságot a hebehurgyaság; a kegyességet a harag és az idegenség, úgyannyira, hogy harminc esztendőtől való bujdosásunk oly súlyosnak nem tetszett, mint már ez a három hónap. Most suhajtjuk leginkább a mi megholt urunkot; mert szomorúan kell néznünk az atyja és a fia között való nagy különbséget. De már ebben benne vagyunk."
"Mihent ide érkezett - írja tovább Mikes -, az atyjának minden jószágát híven keziben adtam. Való, hogy káromlás nélkül nem maradtam; mert a hamis atyafiak sokkal vádoltanak, és a hamis vádolásra a fejedelem sokat vizsgálódott utánam alattomban; de becsületem megsértésére valót semmit nem talált. Ezt nekem maga is megvallotta." Ezt megvallotta s ezzel meg kellett elégednie a hű embernek, még csak "Isten fizessét sem mondott" azért, hogy jószágára, cselédjeire gondot viselt!
Most egyszerre eszébe jutott a bölcs fejedelem jövendölése: "Sokszor megemlegetsz engemet: de akkor késő lesz!" Mert volt egyszer, egyetlen egyszer Mikesnek kellemetlen jelenete az öreg fejedelemmel. Egy számadás alkalmával, a fejedelem valami csekélységre megjegyezte, hogy drágán fizették meg, s inkább nem is kellett volna azt megvásárolni. Az érzékeny lelkű Mikes azt hitte, hogy a fejedelem kételkedik az ő becsületében, s felindultan válaszolta, hogy, ha kételkedik benne, vásároltasson mással. A fejedelem semmit sem szólt, csak elfordult Mikestől. Másnap a fejedelem, mikor bement hozzá, egy szót sem szólt Mikeshez. Aztán nem szólt hozzá a következő napon sem. "Az már nekem nehéz volt - írja Mikes -, mert megismertem ostoba cselekedetemet. Harmadnapján már nem tűrhettem, bemegyek utána az íróházba, ott eleibe borulok és könnyes szemmel csókoltam kezét és kértem bocsánatot. Erre az a ritka nagy ember megölelt és mondja: »Megbocsátok neked, - sokszor eszedbe jutok neked, ha meghalok, - sokszor megemlegetsz engemet, de akkor késő lesz.« Ha akkor sírva hallottam ezeket a szókat, most könnyes szemmel jutnak eszembe. Be is teljesedtek."
4.
Mi történt? Megszakadnak a rodostói levelek, s több levelet Csernavodából meg Vidinből keltez Mikes a képzeletbeli nénének. Az történt, hogy az orosz és a török közt kitört a háború. Károly császár, mint a cár szövetségese, belekeveredett a háborúba, s ezzel megszegte a passzarovici békét. A porta elérkezettnek látta az időt, hogy kihasználja a bujdosókat. Azt hitte, hogy a Rákóczi névvel zavarokat támaszt Magyarországban s ezzel gyengíti Károly császárt, ki III. Károly néven Magyarország királya volt. Mikesnek nem tetszik a dolog, mikor hallja, hogy az ifjú fejedelmet Konstantinápolyba rendelték. Sóhajtva kérdi, vajon mit csinálna most a szegény fejedelem, ha élne? Mert sokszor hallotta szegénytől, hogy "nem kívánja a portának a némettel való hadakozását; mert irtózik a törökkel való hadakozástól, és hogy inkább szereti itt halálát, mintsem azt látni, hogy érette rablásokat tegyenek Erdélyben. Elég a, hogy mi bémegyünk, Isten tudja, mire."
Az ifjú fejedelem elment Konstantinápolyba. Kísérte Mikes is. Már Erdély trónján látta magát a hiszékeny ifjú s hetykén mondotta: "Nem halok én itt meg, mint az apám!" A jó Mikes pedig azt gondolta magában: "talán még Erdélyben sem".
Az ó tapasztalt esze jól látta, hogy csak ijesztgetésnek használja őket a porta. Hogy úgy bánnak velük, mint a gyermekkel. A porta azt gondolja, hogy "mihent Vidinbe érkezünk, az egész Magyarország és Erdély lóra ül és hozzánk jő. Talán úgy lehetne, ha az öreg urunk élne. De most, hogy hozzánk jöjjön valaki, Isten ne adja."
Az 1738-ik év január havában kapta meg Rákóczi József a szultántól az atnamét, melyben elismeri Erdély fejedelmének, ő meg viszont hűségre kötelezte magát. Aztán elindult az ifjú fejedelem a dicstelen, megalázásokkal, keserű csalódásokkal teljes útra. Március havában érkeztek meg a Mikes által nagy falunak nevezett Csernavodába. Innét a fejedelem Mikest Bukarestbe küldötte, köszönteni Konstantin vajdát, aki "nagy becsülettel és nagy pompával fogadta" őt. Bukarestből Csernavodába visszatért Mikes, s épp akkor kapta a fejedelem a nagyvezér levelét, melyben 30-40 ezer embert ígért neki. De Mikest nem téveszti meg a nagyhangú ígéret. Az a rendelet, hogy Vidinbe kell menniök. Mire? Hát elmennek Vidinbe, hol nagy ünnepléssel fogadják. Szomorú vigasságnak nevezi ezt az egész vállalkozás iránt bizalmatlankodó Mikes. A nyár folyamán megérkezett a nagyvezér, s Rákóczival együtt elmentek Orsova alá. Innét Rákóczi fölkelésre szólította a magyarokat. A szózatnak semmi visszhangja nem támadt. Ellenben Károly császár díjat tűzött ki Rákóczi fejére. Orsovát bevették, s ezzel vége is volt a dicstelen vállalkozásnak. Erdélybe nem mennek, s Mikes, kinek a szíve úgy eped a szülőföld után, örül, hogy Erdély helyett Vidinbe fordulnak vissza! Inkább ne lássa hazáját, semhogy a török végigrabolja! A nagyvezér a leglealázóbb módon viselkedett az ifjú Rákóczival. Hitegette, hogy majd bizalmasan tárgyal vele, de a kitűzött időben sohasem fogadta. Megérkeztek Vidinbe, s ott egyszerűen faképnél hagyta.
Nem volt elég a keserű csalódás, a betegség is meglepte az ifjú fejedelmet. Titkolta a betegségét, pedig arca összeesett, teste felpuffadott. Aztán jött a rendelet, hogy Csernavodán kell telelniök, ezen a mocsaras, egészségtelen helyen. A Dunán utaznak Csernavodába, elhaladnak Nikápoly mellett: itt szakad a Dunába az Olt folyó. Az Olt, az Mikes szép hazájának a folyója! "Csak azt sem láthattam suhajtás nélkül: mert olyan édes hazából foly ki, ahonnét harmincegy esztendőtől fogvást vagyok kirekesztve" - sír fel Mikes szívében a honvágy. Harmincegy esztendeje! S reménye sincs már, hogy rálépjen e földre.
A fejedelem súlyos betegen érkezett Csernavodára. Bizalmatlan mindenki iránt. Indulatos, szeszélyes, senkit sem akar megtűrni a közelében. Mindenkit eltilt magától, még a borbélyait is. A cselédeket elküldi a szállásáról. Az utolsó napokban ereszti maga mellé Mikest. A boldogtalan fejedelem 1738. november 10-én kiszenvedett. Éppen 38 éves volt. Mikes elsiratja őt is. Gyöngéden, kíméletesen ír a haláláról. "Ebben a fejedelemben ami fogyatkozás volt - írja -, nem a természettől volt, hanem a neveltetéstől. Esze szép volt, szíve jó. De a haragról soha meg nem intették. Noha az mindjárt elmúlt, de gyakorta jött elé. Se azt néki nem tanácsolták, hogy kívánja magát szerettetni másokkal. Egyszóval, ha az atyja nevelhette volna, mind más természetű lett volna."
Tehát: ismét fő nélkül maradtak a bujdosók. Az ifjú fejedelem halála után meghalt még valaki a bujdosók közül (név szerint nem említi Mikes), s mélabúsan mondja: nemsokára nem is lesz szükségük főre, amennyin maradtak, egy szilvafának is elférnek az árnyékában... És folytatja tovább ezen a mélabús hangon, melyből kisír az önvád hangja is: "Aki minket teremtett, annak légyen meg akaratja rajtunk. Ő minket például tett az egész nemzetünknek, és boldogok azok, kik tanulni fognak rajtunk, kik az országgal együtt tartanak, és akik füsthöz hasonló okból el nem hagyják nemzeteket és örökségeket. Adja Isten, hogy soha senki bennünket ne kövessen, és irtózva halljon beszélni a mi hosszas bujdosásunkról. De, kedves néném, mink voltunk-é első példák? Bizony nem. Mi tanultunk-é másokon? Nem. Mások fognak-e tanulni rajtunk? Nem. De miért? Mert mindenkor egyféle okok vezették, vezetik, és vezetni fogják az embereket az olyan állapotra, mint amelyben mi vagyunk. Hanem csak a lészen szerencsésebb, akit az Úr mintegy fogságba tesz a maga jószágában. Mert énnekem soha semmi egyéb okom nem volt hazámat elhagyni, hanem hogy igen szerettem az öreg fejedelmet. Noha a mennyei atyám előtt más okból kelletett elhagynom. Imádnom is kell rendelését."
Megindult szívvel olvassuk a nemes lélek e vallomását. Ha semmi egyéb: e vallomás a legnagyobbak közé avatja Mikes Kelement. Az önzetlen hűségnek örök időkre szóló emléket állított ez egy sornyi vallomásában.
5.
Rodostó második hazája lett a bujdosóknak, s ha már nem borulhattak az édes anyaföld kebelére, szerettek volna visszajutni ide. Ám egyelőre a porta másként rendelkezett velök. Az ifjú fejedelmet, bár végrendeletében azt kívánta, hogy édesatyja mellé temessék, Csernavodán temették el, az ottani görög templomban. (Csak később helyezték a holttestet az apa holtteste mellé.) A porta összeíratta a fejedelem holmiját, melyre Mikes ügyelt eddig, mindent lepecsételtek, Mikes pedig más szállásra költözött. Várta a további rendelkezést. Az árván maradt bujdosók feje Csáky lett, s úgy őt, mint Zayt és Mikest a porta a magyar határszélekre rendelte, nevezetesen Vidinbe, Kocsinba, és Jászvásárba. Valószínűen az volt a feladatuk, hogy az erdélyi és magyarországi elégedetlenekkel érintkezzenek. Hogy Mikes, kit Jászvásárba rendeltek, mit csinált, arról nem emlékezik leveleiben. Ha már Rodostóba nem mehetett, örült, hogy elhagyhatta a mocsaras Csernavodát, s útjában, ha Erdélyt nem is láthatja meg, "de meglátja a köpenyegit, mert az erdélyi havasok mellett" mennek el. "Ha Zágonban sert nem ihatom is, de iszom a Bozza vizéből..." Így enyeleg a jó Mikes, de szomorú enyelgés ez. Mely rettenetes fájdalmat okozhatott szívének, midőn elment az erdélyi havasok mellett, melyeknek túlsó oldalán rejtőzik Zágon és ő nem mehet oda! Vajon áll-e még az ősi ház? Kik a lakói? Ha bár találkoznék valakivel útjában, hazájabelivel, ki hírt hozhatna szülőföldjéről! Ez a reménység izgatja, mikor útra kél, kíséri egész útjában. Ez a remény is csalóka volt.
Bukarest volt az első állomása, hol a havasalföldi vajdával kellett találkoznia. Pompával fogadták, volt a fejedelemnél, s az ő hintaján folytatta útját Jászvásárba. A vajda katonái kísérték a hintót, de kellemetlenül érezte magát. Attól tartott, hogy osztrák katonákkal találkoznak, s nem kedve szerint kerül haza a hosszú hontalanság után. Szomorú, keserves egy út volt ez. Oly közel Zágonhoz és nem mehet haza! "Az Úr befödözte előttem az odavivő utakat", sóhajtja bús megadással.
Aztán megérkezett Jászvásárba. Ott bőven ellátták ugyan mindennel, de majd megölte az unalom. "Amiért ide küldöttek, az, látom, hijába való lesz" - írja Mikes, de azért nem mozdulhat Jászvásárból, jóllehet nagy volt a felfordulás a városban a muszka sereg közeledése miatt. Otthagyta volna Jászvásárt, de ehhez a hoszpodár engedelme volt szükséges, az pedig egyebütt volt a seregével. Közben a muszka sereg megveri a moldvait, a lakosság esze nélkül menekül Jászvásárból, s most már Mikest is útjára eresztik. Nagy aggodalmak közt utazott vissza, de egész útján senkivel sem találkozott. "Mintha csak én lettem volna egyedül az egész országban, vagy mintha az egész föld elszaladott volna előlem." Szerencsésen megérkezett Bukarestbe, hol a vajda olyasvalamire akarta rávenni, amit Mikes "becsületével és nemzetségével" nem tartott összeegyezhetőnek. Ezzel elvesztette a vajda kegyét, s meg kellett szenvednie becsületességeért. Pénze fogyatékán volt, s ez nem elég: súlyosan meg is betegedett. Az 1739-40-iki telet betegen, fűtetlen szobában sanyarogta át, nagy nélkülözések közt.
Csak májusban hagyhatta el Bukarestet, hová időközben megérkezett Zay "úrfi" is. Itt, Bukarestben halt meg egyik bujdosó társuk, Pápay, a nagy fejedelem követe. Mikessel együtt jött volt Bukarestbe az akkor már súlyos beteg ember, hogy ott gyógyíttassa magát. Gyógyulás helyett halál várt itt reá. Most már csak négyen voltak mindössze még azok közül, kik a nagy fejedelemmel együtt bujdostak Törökországba. Méla kedvvel indul vissza Rodostóba, "a megunt s mégis kedves városba és szomorú lakóhelyre". Június 27-én értek oda. Többé nem is hagyta el Rodostót.
A porta tovább is gondoskodott arról a néhány emberről, kik Rákóczival kibujdostak vagy később szolgálatába szegődtek. De Mikest most erősebben elfogja a honvágy, mint valaha. Az ő itten való életének nincs célja már. Befejezte fenséges hivatását. A bujdosók szívét újabb reménység dobogtatja meg: III. Károly meghalt, s leánya, Mária Terézia lett Magyarország királya. Folyamodnak kegyelemért. S bizakodnak, hogy megesik rajtuk az ifjú királynő szíve. Hisz ők már öreg, ártalmatlan emberek: miért ne bocsátanak haza? Miért ne engednék meg, hogy az édes anyaföld porával egyesüljön poruk? Keservesen csalódtak. A királynő azt mondta, mikor elejébe terjesztették a kegyelemkérő levelet: "nec nominetur in nobis!" (Ne is említsék előttünk!) A jó Mikes keserű gúnnyal írja 1741. szeptember 15-én: "Tartozunk meghálálni a királynénak hazánkból való kirekesztetésünket, mivel ott az élet fogyatkoztatására több ok vagyon. Itt nincsen bajunk se tiszttartóval, sem számvetővel. A perlekedésben a fejünk nem fáj. A kvártélyos nem szomorgat. A jószág szerzésén vagy elvesztésén nem törődünk. A más sorsát, tisztségét, előmenetelét, udvarházát nem irigyeljük. Gondolom, hogy más sem irigyli a mieinket. A gazdasszony zsimbelődését nem halljuk, se sopánkodását, hogy ez vagy amaz nincsen. Abban nem törjük a fejünket, hogy a gyermekeinknek micsoda jószágot hagyjunk, mint neveljük, micsoda tisztséget, házasságot szerezzünk nekik." A vallásos lelkű ember megnyugszik sorsában, s több próbát nem tesz a szabadulásra. Éli tovább az egyforma életet, ameddig Isten élni rendelte. "A ma olyan, mint a holnap, a holnap is csak olyan lesz, mint a ma volt." Ez az egy mondat fejezi ki az ő élete folyását. Gyérülnek a levelei, majd abbahagyja: nincs már mit feljegyezni a naplójába. Lelke elmerül a vallás-erkölcsi könyvek olvasásában, s hogy meg ne ölje az unalom, azokat fordítgatja magyarra. Már 1724-ben fordította Az ifjak kalauza az Isten útjában című ifjúsági munkát, s e munka hatása látszik meg ama törökországi leveleiben, melyekben az erdélyi nemes ifjak és leányok nevelésével foglalkozik, mégpedig nagyon elítélően. Egy egész sereg francia munkát fordított le ezenkívül, java részét a 40-es években, mikor "egyik nap olyan volt, mint a másik", vagyis nem történt semmi. Összesen 12 vallás-erkölcsi munkát ültetett át franciából magyarra, egyiket-másikat bővítve is a maga gondolataival, de mind e munkák kéziratban maradtak, nyomtatásban sohasem jelentek meg. Valóképpen arra valók voltak, hogy a hontalan ember lelkét elfoglalják. Sokkal több figyelmet érdemel a Mulatságos napok című munka, mely regényes, kalandos francia elbeszélések gyűjteménye. E könyv eredetijét valószínűen még Jenikőben kapta Bonnac márkitól, kinek házánál gyakran megfordult s kinek könyvtárából sok könyvet kapott olvasásra. Törökországi leveleiben is többet felhasznált e francia munkából, mígnem 1745-ben hat elbeszélést külön is lefordított, illetőleg átdolgozott. A mese színhelyét Franciaországból az ő kedves hazájába, Erdélybe tette át. De ami őt mint írót halhatatlanná tette: a Törökországi levelek. E levelek közt a legutolsó 1758. december 28-ról van keltezve, de már az ötvenes évekről vajmi kevés levele van. Az 1757-ik év december 29-én siratja el Csákyt, Rákóczi utolsó generálisát, ki 81 esztendős korában halt meg. Ekkor ketten maradtak "Zay úrfival". Ők a legutolsók, őket hagyta legutoljára az Úr Isten - "mire? meddig? ő tudja". Az 1758-ik év október 22-én meghalt Zay úrfi is. "Az Isten azt is kivevé a bujdosásból... Már most egyedül maradtam a bujdosók közül, és nem mondhatom, mint eddig, hogy hadd vigyék ki ezt vagy amazt előre; mert egyedül maradván, nekem kell kimenni az áldozatra. A Csáky úr halála után - írja, tovább - Zay urat tette volt a porta a magyarok fejévé, akik ebben az országban vannak a császár protekciója alatt. A szokás szerént engem tettek básbuggá (nemzetségfővé). Mert azt jó megtudni, hogy akik ebben az országban az öreg Rákóczival jöttünk, azok közül csak én maradtam. Hanem akik most velem vannak, azok újak. Micsodás a világ! Mennyi változáson mentem már által, de az Istennek gondviselése mindenkor velem volt, és vagyon mindnyájunkkal. Egész prédikációt csinálhatnék a siralomnak völgyében lévő változó életünkről. Amely változást mindaddig próbáljuk, valamég az örömnek hegyére nem megyünk."
"Vagyon immár egynéhány napja, hogy ide visszaérkeztem. Mit rendel az Úr ezután felőlem? az ő kezében vagyok. Hanem azt tudom, hogy a pornak porrá kell lennie. És boldog az, aki nem az Urnák, hanem az Úrban hal meg. Annyi hosszas bujdosásom után kell-é mást kívánnom annál a boldogságnál?"
"Az első levelemet, amidőn a nénének írtam, huszonhét esztendős voltam, eztet pedig hatvankilencedikben írom. Ebből ki veszek 17 esztendőt, a többit a haszontalan bujdosásban töltöttem. A haszontalant nem kellett volna mondanom, mert az Isten rendelésiben nincs haszontalanság; mert ő mindent a maga dicsőségére rendel. Arra kell tehát vigyáznunk, hogy mi is arra fordítsuk, és úgy minden irántunk való rendelése üdvösségünkre válik. Ne kívánjunk tehát egyebet az Isten akaratjánál. Kérjük az üdvösséges életet, a jó halált és az üdvösséget. És azután megszűnünk a kéréstől, mind a bűntől, mind a telhetetlen kívánságtól. Ámen."
Ámen... A vallásos lelkű ember elkészült a halálra, nyugodt lélekkel várja az órát, melyben leszáll érette a halál angyala.
Erre az órára, a megváltás ez órájára még három évig kellett várnia. Nem láthatta meg hazáját, de egy nagy öröm mégis érte élete alkonyán: engedelmet kapott arra, hogy erdélyi attyafiaival levelezhessen. Már nem féltek tőle. Egyedül volt, egyedül. Megifjodik a lelke, hogy bár levélben, az attyafiaival társalkodhatik. Minden levelet csak a konstantinápolyi osztrák követség engedelmével küldhet el, de mindegy, csakhogy végre írhat levelet. Felkeresi levelével gróf Mikes Istvánt, ki akkor született, amikor ő "kijött a hazából". Kérdezősködik az atyafiakról. De Mikes István tartózkodva, óvatosan válaszol, mert onnét is csak hivatalos engedelemmel mehet a levél, s az öreg Mikes nem is ír többet István grófnak. Annál sűrűbben levelez mostohaöccsével, Huszár Józseffel. A lelke, mióta Huszár Józseftől levelet kapott, állandóan otthon jár. Folyton utazik haza képzeletben, "ezt az utazást napjában gyakorta véghez viszi igen kevés költséggel és fáradsággal", írja kedves enyelgéssel. Azt a levelet, melyet édesanyjától 1723-ban kapott, elküldi öccsének, nehogy az ő halála után méltatlan kézbe kerüljön. Lelke visszakalandozik a múltba, az édes gyermekkorba. Felelevenednek a gyermekkori emlékek - jaj, ha hazamehetne, ha köztük lehetne! Aztán ajándékokat küld. Könyvet, az ő munkáját, kéziratban, gyűrűbe és pecsétbe való köveket, három kígyónyelvet: "az egyiket az ángyomasszonynak, a kettőt a két húgomnak. Legyetek okosak, mint a kígyók, és együgyűek, mint a galambok." És hozzáteszi tréfálkozva, hogy az asszonyoknak küld tyúkot, kakast, foglyot, gerlicét, s ezt mind - levélben. A köszönetet akkor várja ezekért, mikor az ajándékot veszik.
Huszár József bíztatja egy levélben: kérjen kegyelmet. Erre a levélre írt válaszában már nem tréfálkozik. Bús lemondással írja, hogy ő már ezt megpróbálta, de hajh, Törökországból nincs szabadulás. Az irgalmasságnak kapuja érdeme szerint bezáratott előtte. Vegyenek példát róla, tanuljanak az ő sorsán... Ő azonban megnyugszik Isten akaratában.
Minden leveléről azt hiszi, ez az utolsó levele. És csakugyan már el is indult érette a halál angyala. Rodostóban kitört a pestis, meglepte az öreg bujdosót is, s negyednapra, 1761. október 2-án kiszenvedett. A Hortus Hungarorumban, a nagy fejedelem kertjeinek egyikében temették el, de itt sem talált örök nyugodalmat: 1830-ban a temetőt kiásták, a halottak csontjait új temetőbe, közös sírba temették... Székely honfitársai újabb időben szerették volna hazahozni a szent hamvakat, - de meg kellett nyugodniuk a fájdalmas gondolatban, hogy e hamvak sohase egyesüljenek az édes anyaföld porával. Az ő hamvai elvegyültek mások hamvaival, idegen földnek porával, emléket csupán szívünkben emelhetünk neki - állíthatnánk-e jobb helyen?
6.
Hogyan kerültek haza Mikes Törökországi levelei? Bizonyos, hogy Mikes e művét meg akarta jelentetni nyomtatásban; hogy nem csupán a maga mulatságára írta azokat. De a halál megakadályozta abban, hogy a leveleket hazaküldhesse. A nagy értékű kéziratot Rákóczinak egy Horvát István nevű vén szolgája őrizte, ez adta át 1786-ban Szelim travniki pasa Mészáros nevű szolgájának, ki szolnoki fiú volt. Szelim Mészárost Bécsbe küldötte bevásárlások végett 1786 végén, s ott Mészáros megismerkedvén a Hadi és más nevezetes történetekszerkesztőjével, Görög Demeterrel, a kéziratot neki ajándékozta. A kézirat Görögtől Kultsár István kezébe került: ő adta ki a leveleket 1794-ben Szombathelyen. Valószínű, hogy Mikes egyéb kéziratai is Mészáros útján kerültek haza. A Törökországi levelek megjelent tehát 1794-ben, de alig vették észre, és jó sokáig nem látták benne a nagy történeti és irodalmi értéket. Csak a 19-ik század második felében fedezték fel, tehát több mint félszáz évvel a megjelenése után. Toldy Ferenc, irodalom-történetírásunk atyja az, ki a levelek második kiadását rendezte 1861-ben, az eredeti kéziratok alapján. Ő állapította meg, hogy a kézirat Mikes keze írása, sőt azt is, hogy Mikes valóban élt. Mert sokan voltak, akik kételkedtek a létezésében... Toldy megállapította azt is, hogy a gróf P. E betűk alá rejtett "néne" - sohasem élt. Hogy eredetileg naplójegyzetek voltak: ezeket írta meg levelek formájában Mikes, a franciáknál akkor divatos irodalmi szokást követvén.
Toldy Ferenc kiadásában indult diadalmas útjára a Törökországi levelek, s Mikes Kelemen egyszerre belépett a halhatatlanság Pantheonjába. Az ő nyelve tősgyökeres székely-magyar nyelv, fűszerezve az író szeretetre méltó lényének minden kedvességével; stílusa gondos, választékos, s általában művészi színvonalra emelkedik. Nemcsak példátlanul hű lelket ismerünk meg e levelekből, de igazi írót is, kinek nyelve, stílusa messzire kiemelkedik nemcsak a maga korában, de a jóval későbbi időkben is, s a mai kényes ízlésű nemzedék is zavartalan gyönyörűséggel olvassa e leveleket, nemcsak tartalmuk érdekességének, de művészi értéküknek érdeméért is. A háromszéki fiú magával vitte Zágonból a romlatlan székely-magyar nyelvet, magával vitte fajának kedves vonásait, s azokat megőrizte a messze idegenben is, halála órájáig. Kegyeletes érzéssel száll lelkünk Zágonba, hol a családi háznak csak bús romjai vannak, s Rodostóba, hol ismeretlen sírban pihennek a leghívebb lélek porai. És ha Egerben jártok, látogassatok el az egyházmegyei könyvtárba; ott meglátjátok a Törökországi levelek kéziratát, a rég elporlott kezek írását. Bartakovics érsek szerezte meg Toldy Ferenctől 1867-ben; azóta itt van a szent ereklye, a könyvtár egyik legdrágább kincse.
Nem, Mikes Kelemen, kinek létezésében is kétkedtek egykor, nem volt képzelt alak; élő, eleven valóság volt, s minden magyar büszke érzéssel gondol reá: a nagy Rákóczi leghívebb embere volt ő!
.jpg/220px-Kubinyi_Ferenc_(paleontol%C3%B3gus).jpg)
